galéria megtekintése

Élet a halál után

Az írás a Népszabadság
2015. 09. 04. számában
jelent meg.


Murányi András
Népszabadság

Nem tudom, mit mondhatnék annak a nyolcévesforma kisfiúnak, aki a Keleti pályaudvari performanszok árnyékában éppen keservesen bőg apja ölében; az obligát reflexió lehetne az is, hogy szervusz, kisfiú, legyél kedves már gyorsan visszatakarodni anyádba, amiként azt olykor a központi álláspontot finomabban-erősebben megjelenítő kommunikáció sugallja. Ám a helyzet korántsem ennyire egyszerű; pláne, mert ilyesféle szituációkban aligha lehet bármit is mondani. Etetni, itatni, sebet bekötni, fogócskát játszani mind lehet, de mondani valamit: az volna a legnehezebb.

Ha eltávolodunk csöppet a menekültügyi narratíváktól, s kivesszük a kommunikációs térből az egyre csak növekvő feszültséget, az intézkedések következetlenségét, az ügyet belengő ridegséget-kimértséget, a gondosan összeállított durva felhangcsomagot, az egész Európára is jellemző tehetetlenséget, az ilyen-olyan oldalú demagógiát, populista kijelentést, nem utolsósorban a koppanó hangon előadott szabálymagyarázatot, akkor pontosan oda jutunk, ahol azok a szerencsétlen emberek vannak most a mi országunkban. Köztük az a nyolcévesforma kisfiú (felkészül: a síneken síró öt hónapos baba), aki csak annyit lát, hogy otthonát csutkára szétlőtték, szülei pedig – körülbelül két fogkefével a hátizsákban –elindultak valami felé, amiről még nagyjából sincs fogalmuk, igazából micsoda, ellenben jó a legkevésbé sem lehet, ha ez a tranzitpontja. Itt van ez a gyerek a valamilyen országban, amely tőle akár Csehország vagy Dél-Afrika is lehetne, összetákolt valamin alszik, szülei pedig ott ordítanak mind elkeseredettebben a tömegben, a tömeggel, hogy mennének végre.

Tudja is ő, ez a nyolcévesforma kisfiú, hogy a központi intézkedések voltaképpen összhangban vannak a papírokon foglaltakkal, s hogy a rendőr bácsik sem azért néznek olyan szigorúan rájuk, mert Chuck Norris meglett barátai; a konkrét iránymutatásokkal kevéssé vádolható Angela Merkel (stb.) konklúzióféléit sem biflázza reggelente: ő, mint nem gazdasági menekült, csupán a káoszt, a (lassan) háborús kulisszát árasztó erődemonstrációkat, vonulásokat és ordításkánonokat látja/hallja.

 

Ez a gyerek most maga a szemünk előtt játszódó történelem; az, akiről a CNN-től a Morgenbladetig, a Népszabadságtól a BBC-ig csak folynak és folynak a hírek. Ő a londoni stúdió minden órás összefoglalójának első híre, a szlovén tévé pompás vágóképe, a svéd hírportál keretese; a gyerek, aki kétségbeesetten sír, s nem tehet semmiről.

Van néhány kollégája.

Van néhány riadt, elesett, meggyötört kis kollégája, akinek szülei éppen az életükért küzdenek. Ez akkor is így van, ha – tényleg – a menekültek nem mindegyike háborús, életét mentő, borzalmaknak kitett menekült.

De a többieknek végképp kellene most mondani valamit. Akár azt, hogy kedves…, izé, Migráns Kontingens, én vagyok az az Ország, amely nem örül nektek, de nézzétek már el nekünk, hogy nem pengetünk lírai húrokat, ha már, khm, a szabály az szabály.

Tehát kéne mondani valami meglepőt. Például emberit.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.