Politikai orgazmustól a közéleti Jenga játékon át a demokratikus agyérgörcsig tart a kortárs európai baloldal jelene. A spanyol újbaloldal exházfoglaló polgármestert ad Barcelonának, míg idehaza az MSZP azt kutatja, miként állíthatná meg a Jobbik erősödését, az osztrák szociáldemokraták burgenlandi szervezete viszont a radikális jobboldali Szabadságpárttal (FPÖ) köt koalíciós szerződést.
Az FPÖ kampányszlogenjei között pedig az szerepelt: Új mecsetek helyett új otthonokat! Az EU másfél évtizede azért hirdetett bojkottot Ausztria ellen, mert a Néppárt koalíciót kötött a Jörg Haider vezette alakulattal. Az azóta elhunyt Haider elismerésre méltónak találta például a náci Harmadik Birodalom foglalkoztatáspolitikáját. Azaz az osztrák – maximálisan nyugat-európai értelemben vett – baloldal a magyar bevándorlókkal riogató párttal bútorozik össze, miközben egy európai pártcsaládban küzd az antidemokrata Orbán ellen az idehaza a Jobbikot fő ellenségnek tekintő MSZP-vel.
Az újbaloldali Sziriza meg szélsőjobbos társat talált magának az athéni kormányzáshoz. Mindennek ismeretében jó adag májas hurkát érdemel az, aki bármiféle elvszerűséget fölfedez a baloldal akcióiban. Semmiféle konzisztencia nem mutatkozik a mondások, a tettek között. És ez érthető is. Pillanat alatt tűnt ugyanis a semmibe az a politikai valóság, amihez képest az európai balos néppártok meghatározták magukat. Azért feltűnő a zavar most, mert nem csupán programjaikat, válaszaikat igazították a létező rendszerhez, akárha világrendhez, hanem magukat is ahhoz képest határozták meg.
Így többen közülük menten össze is estek, amikor eltűnt a fal, aminek addig támaszkodtak. Elsodorta a válság, és a pártok hirtelen nem tudták hogyan kell szolidárisnak lenni. Akkor nem volt megoldásuk, amikor leginkább szüksége lett volna a szolidaritásra a lecsúszóknak. Ezért is volt reveláció az európai baloldalon a Sziriza és a Podemos sikere: azt üzente, nem csak a piacokhoz és az intézményekhez való viszonyon nyugodhat egy párt identitása.
