Éhgyomor

– Látod, milyen sokan vannak...

– Miért nem megy be senki az ajtón?

– Hát, ezt én sem tudom megmondani.

Kórházi folyosó, bütykös kezű, hetven év körüli nagypapa és óvodáskorú cserfes lányunokája között zajlik a párbeszéd. Nem messze tőlük ott ül a nagymama is, fél szemmel mindig a krémszínű ajtót fürkészi, másik szemével meg az együtt töltött fél évszázad minden aggódásával a párját vizslatja. Időnként bele-beletúr csíkos rafiaszatyrába, úgy tesz, mintha elmélyülten keresne benne valamit.

Pedig csak a szendvicseket teszi egyik sarokból a másikba.

Ennek a mozdulatnak látszólag semmi értelme. Ha enni akarna, nyugodtan elővehetné a füstölt házikolbász-karikákkal alaposan kivermelt, vastagon vajazott, és savanyú uborkával is kibélelt karéj kenyereket, amiket kockás szalvétába csomagolt reggel. Úgy képzelte, majd a játszótéren szépen előveszi, és amíg a kislány ide-oda libben a hintával, az öreggel a padon megeszegetik. Már az is esemény, hogy egy ilyen helyen ülhetnek le, náluk a faluban se libikóka, se teherautógumival övezett homokozó, se rugós falovacska nincsen, csak libalegelőből átalakított füves focipálya. De most még itt vannak a kórházban. Hajnalban keltek, hogy beérjenek reggel nyolcra az ultrahangra. Fél kilencre kaptak időpontot, és megszokták, hogy mindenhová korábban érkeznek, sose lehet tudni. A papa reggel ötkor pisilt utoljára, akkor megivott gyorsan két nagy bögre üres kakukkfűteát. A fülükben még ott visszhangzott az asszisztensnő intelme: „Józsi bácsi, éhgyomorra kell jönni, de teli hólyaggal, ezt el ne felejtse”.

Lassan tizenegy óra, és a krémszínű ajtó alig libben. Ha libben is, inkább ne tenné, mert csak felhorgasztja a reményt, hogy végre történik valami.

A nagymama újra a szendvicsekhez nyúl. Ő se evett reggel, nem akarta a sült sonka meg a tükörtojás illatával bosszantani a papát. De most nagy a kísértés, hogy a szatyorba félig bebújva letörjön egy falatot, és suttyomban csillapítsa éhét. Meg-megrebben a keze, ahogy mérlegeli a lebukás veszélyét, aztán mindig lemondóan odébb siklanak az ujjai.

– A maszek rendelőjében hamarabb szokott végezni a főorvos úr. Ott a műszerek is sokkal modernebbek, mint az itteniek – kotyog egy jól értesült, kontyos nő.

A mama a fejét ingatja, jelezve, nincs nekik pénzük maszek rendelésre.

Három órával a rendelési idő elkezdése után behívják az első beteget.

Az öreg komor arccal néz a feltáruló ajtó felé.

Szemét lassan végigpásztázza a széken ülőkön. Amikor reggel megérkeztek, négyen már ott ültek, ennyien lehetnek most előtte. Csakhogy nem közülük szólították az elsőt: a jóval később érkezett kotnyeles kontyos viharzik be elsőként az orruk előtt, olcsó parfümillatot húzva maga után.

– Anyjuk, pakolunk – szól oda szikáran a nagymamának. Az asszony idegesen néz vissza rá, de nem szól egy szót se, tudja, úgyis hiába. Leszegett fejjel indulnak a kijárat felé, a rafiaszatyorban csendesen simulnak egymáshoz a kolbászos szendvicsek.