Volt egy nővér, aki hitt az összefogásban és abban, hogy a „magyar beteg megérdemli a tisztességes, becsületes betegellátást, ami ma nincsen Magyarországon – ezt Sándor Mária írta e hónap elején a Facebook-oldalán, s egyszersmind bejelentette, hogy egy év elteltével feladja a küzdelmet, amelyet az egészségügyért és kivált a nővérekért, munkatársaiért folytatott. Hozzátette: szégyelli, hogy olyan országban kell élnie, amelyben mindenki látja mindazt a kiszolgáltatottságot, megalázottságot és reménytelenséget, amelyet az ápolónők nap mint nap megszenvednek, miközben azok a kórházvezetők, akik tehetnének valamit, „csak hallgatnak, és kiszolgálják a jelen politikai rendszert, mert nem akarják a jól fizető állásukat elveszteni”.
Ő, a fekete ruhás nővér pedig most azt mondja: megbukott. Elfáradt – és ezért elnézést kér. „Megtaláltok, ha segíthetek, de elöl menni már nem tudok. Túl sokat vesztettem.” Ugyanakkor leírja a saját történetének megértéséhez talán mindennél fontosabb mondatot is: „Ott leszek mindenhol, ahol Magyarország a szabadságharcát vívja a rajta uralkodó gonosz felett.” Ez a kissé fellengzős vagy mondjuk inkább: patetikus megfogalmazás egy csalódottsága ellenére is tettre kész mozgalmáré, olyan emberé, aki ugyan nem akar többé társai élére állni, akinek nincs már ereje ahhoz, hogy egyedül vegye vállára kollégái gondjait, hogy tovább szervezkedjen, szónokoljon, tüntessen, de az utóbbi egy évben – miközben valójában magára maradt – megértett valami lényegeset. Azt, hogy nem elég a hivatástudatával kiállni a szakmai teljesítmény megbecsüléséért, s nem elég az összeomlóban lévő egészségügyi ellátórendszer megmentéséért harcolni. Felismerte: „akkora baj van, hogy a kórházigazgatóknak nem csöndben kellene kiszolgálniuk a rendszert”, amelyről mindenki tudja, hogy nem működik, hanem szembe kellene szállniuk a kormányzattal. Ha ezek a vezető beosztású orvosok nem állnak mellé, „még mit tehetnék?” – kérdi Mária nővér. „Csináljak forradalmat?”
Szónoki kérdései arra vallanak, már tudja, hogy amit a saját fellépésétől és a vele kezdetben szolidáris, mögötte felsorakozó nővérek nyomásgyakorlásától remélt, legfőképp azért nem érhette el, mert a megreformálni kívánt rendszerben túl sok az ellenérdekelt szereplő. Az orvosarisztokrácia többségének kollaborálása vagy passzivitása legalább két okra vezethető vissza. Először is csakugyan féltik a pozíciójukat, tartanak a kormányzati megtorlástól – amelyet persze kivédhetnének, ha kellő számban és egységesen lépnének fel úgy a saját, mint a betegeik érdekében. Egységről azonban szó sem lehet, mégpedig az orvostársadalom politikai megosztottsága miatt. Az úgymond konzervatív gondolkodásúak, akik jobbára kormánypártiak, ódzkodnak még a szakmai protestálástól is. Konzervatív világképükbe belefér, hogy inkább szabályt szegve többször is operálnak a jól-rosszul újrasterilizált, egyszer használatos műszerekkel, mintsem hangos többletfinanszírozási követeléseikkel az ellenzék, horribile dictu a baloldal, sőt a liberálisok malmára hajtsák a vizet.
