Ezentúl a külföld sem fog nyilván olyan egyoldalúan és elfogultan érdeklődgetni, mint eddig, mostantól jobban be kell hogy jöjjenek neki a magyar sorskérdések és a nyomukban járó sorsharag. Csak azért furcsa mindez, mert eddig épp Fekete szervezete az egyetlen, amelyiknek papírja van róla, hogy egyoldalúsága miatt nem legitim képviselője köztestületként a teljes magyar kultúrának.
A papírt maga az Alkotmánybíróság állította ki nemrég, amikor kimondta, hogy köztestületté emelése nincs összhangban a művészi szabadságot biztosítani hivatott állami semlegesség és pluralizmus követelményeivel. Fekete morálisan és jogilag érzékeny vállrándítással reagált, és azóta is rendületlenül házal az egyoldalúság vádjával, államilag privilegizált sajátjai évtizedes elnyomottságával és kirekesztésével.
Nincs olyan a javukra elkövetett igazságtalanság, amely után még ne ők volnának az áldozatok, ne nekik tartozna a méltánytalan világ jóvátétellel. Mindez mélységesen jellemző a magyar jobboldalnak arra a hagyományára, amelyet Fekete képvisel talán a legkomikusabb merevséggel.
Ennek jegyében tudatta azt is az elnök, hogy „az MMA elsősorban a magyar tartalom megjelenítésének korábbi gyakorlatát akarja megváltoztatni, hogy ne szűk kurátori érdekek és egyebek befolyásolják”. A szűk kurátori érdekek ízléseket, preferenciákat, versengő látásmódokat jelentenek nyilván, míg ezzel szemben az MMA a mindenféle ízléstől mentes magyar igazságot: ennek letéteményese a szervezet, amely elnöke szerint felette áll a szűk részérdekeknek.
Lesz „nemzeti szalon” is, ahol tilos a kortárs művészetet értelmezni. Csak semmi elgondolás. Biztos garanciájaként a színvonaltalanságnak és a koncepciótlan dögunalomnak. Mindez inkább vicces, semmint fenyegető, ahogy az akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének eddigi története is mutatja: lasszóval kell még igazgatót is fogniuk.
Szellemi hegemóniára szellemi teljesítmény nélkül nem lehet szert tenni, és ezen a helyzeten semmilyen törvény, semennyi pénz nem segít. Az MMA terjeszkedése kicsit bizarr, némileg kellemetlen, de az igazi baj az, hogy valóban leginkább ők képviselik a NER kultúrafelfogását és világlátását: a sértettséget és a fantáziátlan küldetéstudatot, amely kéz a kézben jár.
