Egy rossz választás elé

A magyarországi németeknél több ciklus óta az a gyakorlat, hogy a regnáló elnök összehívja a megyei alvezéreket és különböző arányszámokat figyelembe véve megegyeznek a mandátumok szám szerinti elosztásában. Az így létrejövő „egységlista” jelöltjeiről aztán az Észak-magyarországi Német Önkormányzatok Szövetsége (praktikusan az elnök) mint „civil” jelölőszervezet dönt. Magyarországon feltalálták ugyanis az olyan „civil” szervezetet, amelynek egyetlen civil tagja sincs, miután minden tag önkormányzat. Ezek után a német választónak már nem kell azon törnie a fejét, hogy kire adja a voksát, mert nincs alternatíva, még a programok versenyén sem, mert programok egyáltalán nincsenek. Ez a működési mód egyben választ ad arra a kérdésre is, hogy mivel magyarázható a nemzetiségi képviselet bámulatos személyi stabilitása. A legtöbb elnök és vezetőgarnitúra gyakorlatilag a kezdetektől, azaz közel vagy több mint húsz éve hivatalban van.

Hogy ez a rendszer milyen további abszurditásokhoz vezet, arra megint egy konkrét példa. Mint tudjuk, idén először lehetett nemzetiségi jelöltre szavazni a parlamenti választásokon. A feltétel az volt, hogy aki erre igényt tart, kizárja magát a pártlistás szavazásból. A nemzetiségi vezetők kissé morgolódtak ugyan, de ellenállás azért persze nem volt. Hogy erről a sorsdöntő kérdésről esetleg megkérdezzék a választóikat, valószínűleg túl macerásnak tűnt nekik, meg a hatalom időt sem hagyott rá (legalábbis így szólt a magyarázat). Pedig nem ártott volna, mert mint kiderült, a nemzetiségi szavazók nagy többsége elutasította ezt a metódust.

A németeknél például kevesebb mint húsz százalék adta a voksát a saját listára. Azt gondolná az ember, hogy a vezetők ezután önkritikát gyakorolnak, de ennek az ellenkezője történt. Az októberi választásokat előkészítendő ugyanis újabb vezetői egyeztetésre került sor, ahol nemcsak a szokásos dolgokról (lista, elosztás stb.) döntöttek, hanem arról is, hogy aki nem regisztrált, az nem lehet jelölt. Bravó. Összejön a hatalomban lévő gárda, és csípőből kizárja a közösség nyolcvan százalékát, illetve megvonja tőlük a passzív választójogot. Ezek után jogosnak tűnik a kérdés, vajon kit fog képviseli az új német országos önkormányzat saját magán kívül, mert a közösséget biztosan nem. Egy valamit magára adó jogállamban az ilyesmi elképzelhetetlen lenne, de néhány hete mindenkinek világossá vált, hogy ilyesmiről nálunk nincs szó.

Meg lehetne ugyan próbálni a bírósági utat, hiszen a dolog amellett, hogy ordítóan antidemokratikus, közjogi nonszensz is, de ezek után egyáltalán nem biztos, hogy a NER-rel szemben az igazságszolgáltatás immúnis marad, különösen, ha meggondoljuk, hogy itt egy egyébként „piszlicsáré”, de mégiscsak „kényes” nemzetiségi ügyről van szó.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha a nemzetiségi választó egyre inkább elveszti érdeklődését és így a rendszer a létrehozása indokával éppen ellenkező hatást ér el. Nem az identitás őrzéséhez, hanem annak elhalásához járul hozzá. Lehet, hogy ez nem véletlen?

A szerző egykori kisebbségi ombudsman