Mert öregasszony volt, látványosan túl a nyolcvanon. S hát persze ő volt az, aki „tökölt”, ami nem az én szavam amúgy, hanem mögöttem egy házaspáré, amelynek hím tagja pénztári tudósítónak állt, s folyamatosan kommentálta a történteket. „Na, már csak ez hiányzott”, morogta mögöttem a hím, s ezzel sikerült még följebb cukkolnia magát.
Elöl ott az az öregasszony természetesen nem szándékosan „tökölt”, nem ő húzta az időt, hanem az idő húzta őt. Úgy értem, kifelé a világból. Nagyon lassan pakolt ki a pultra, aztán nagyon lassan pakolt vissza a kocsijába, s közben még egy telefonbeszélgetést is lebonyolított, ami abból állt, hogy a rémes hangon csörgő mobilját előkotorta a retikülje mélyéről, a füléhez emelte, s beleszólt, hogy most nem ér rá, mert vásárol, a hívó fél azonban nem hallotta rendesen, ezért meg kellett ezt a mondatot ismételni. Talán úgy ötször. Aztán a hívást le kellett állítani, a retikült újra elő kellett venni, a mélyére a mobilt el kellett süllyeszteni, s mindezt mi hátulról néztük, s közben az emberek cöcögtek, sóhajtoztak, az orrukon jelzésértékűen hosszan fújták ki a levegőt, majd fölhorkantak, mint az ingerült lovak.
Ezután jött a fizetés pillanata, pontosabban ötperces mozzanata, mert a retikült újra elő kellett venni, a cipzárt el kellett húzni, a pénztárcát elő kellett keresni, s közben jutott eszébe a szegény asszonynak, hogy a szemüvegre is szüksége lesz, a retikülbe újra be kellett nyúlni, a szemüvegtokot elő kellett bányászni, ki kellett nyitni, a pápaszemet föl kellett tenni, és akkor a pénztárcát kellett újra kézbe venni. Mögöttem a házaspár hímje őrjöngött.
Én nem őrjöngtem, de nem azért, mert nem idegesített a dolog, hanem azért, mert témát szimatoltam, s nem értem rá felhúzni magam, különben is, hová siessek – szabadságon vagyok, nem loholok időre sehová. De mögöttem az a középkorú férfi nyíltan lázított az öregasszony ellen, azt követelte, hogy a nyugdíjasoknak nyissanak külön pénztárt, a felesége próbálta lecsillapítani azzal, hogy az a világon sehol sem működne, mert egy magára valamit is adó nő oda be nem állna. A nyugdíjassorba? Egy igazi nő soha!
Azt hiszem, ez volt az a mondat, amit elöl az öregasszony meghallott. Pontosabban meg akart hallani.
Mert a pénztártól való, nem elsietett távozás közben a válláról lejjebb csúsztatta a napsárga színű sálját, amely nemcsak a nyakát takarta, hanem majd az egész hátát, és amikor a sál lehullott róla, és a két lapockája közötti területet láttatni engedte, a megfonnyadt bőrön egyszerre csak fölvillant egy tetoválás, egy hatalmas, sötétkék színű, gyönyörűen megmintázott éjjeli lepke.
A szárnyain egy-egy sárga pöttyel.
S akkor a nő egy pillanatra hátranézett, de tényleg csak egy pillanatra, hogy a hatást lemérje, s lemérte halálpontosan a hirtelen beállt csöndből.
