Amennyiben a vezetők vállalják a feltételeket, tömeges elbocsátások várhatók, ágyak sorozatos leépítésére kerülhet sor, kormányzati szereplők megoldásként legalábbis ezeket a lépéseket ajánlják az egyensúlyi költségvetés produkálására. Az egészségügyi ágazatban 8-10 ezer fő elbocsátásával számolnak, kormányzati szándék szerint 40 milliárdnyi újratermelődő adósságot kell április után kivezetni a rendszerből. Ezt elbocsátások nélkül aligha lehet ilyen rövid idő alatt teljesíteni, bár lehetőségként ott van még az ellátások további kiüresítése, ami azért nehéz terep, mert technológiában az elmúlt években már amúgy is komoly visszalépések történtek, gondoljunk csak az egyszer használatos eszközök többszöri felhasználására. Egyéb opció rövid távon nem mutatkozik.
Idén januárban a kórházak lejárt adósságállománya 72 milliárdot ért. Tavaly a kormány több mint 24 milliárddal támogatta az intézményeket, de a korábbi években is 20-30 milliárdot kellett beletolnia a rendszerbe a működőképesség minimális szinten tartása érdekében. (A 72 milliárdból idén várhatóan 60 milliárdot közvetlenül a kormány rendez a beszállítókkal.)
Ezekből a jelekből vonhatta le a politika a következtetést, hogy a rendszer pazarlóan teljesít. Úgy tűnik, nincs birtokában annak az információnak, hogy az OEP 6-7 éve ugyanazt a 150 ezer Ft körüli összeget (alapdíjat) fizeti egy átlagos kórházi esetért, mint 2008-2009-ben. Teszi ezt úgy, hogy az egészségügy kifejezetten technológia-igényes ágazat. A kórházak bevételeinek reálértékben azonosított vesztesége ehhez mérten 25-30 százalékos mértékű.
Kedvezőtlen jel, hogy az OEP főigazgatója a minap deklarálta, generális alapdíjemelés nem várható. Kár, mert az alapdíj változatlansága az eladósodottság valódi oka, emiatt vannak ún. vattabetegek is a kórházakban, akiknek nem kellene ott lenniük, mégis befektetik őket, mert a relatíve „olcsóbb" ellátásuk alapján képződő többletből a kórházigazgatók legalább részlegesen ki tudják termelni a mélyen alulárazott beavatkozások költségeit.
2012 óta az állam a kórházak döntő többségének tulajdonosa, ebbeli kötelezettségét azonban nem teljesíti, ami a tőkeköltségek, amortizációs költségek fedezésében további hiányt eredményez.
Amennyiben a felesleges kórházi ágyakat kivezetik a rendszerből és részlegeket szüntetnek meg, tudni kell, mi lesz a betegekkel a bezárások után. Ők később sem lesznek kevesebben. A mentőszolgálat finoman szólva sem áll a helyzet magaslatán, annyira kevés forrásból kénytelen leamortizálódott mentőit pótolni, így a betegek aktívabb szállításában reájuk nem lehet számítani, a háziorvosok megöregedtek, 60 körüli az átlagos életkoruk. Az otthoni szakápolás évek óta ugyanazon az alacsony szinten vegetál, pedig ha a betegek egy részét otthonukba lehetne ápolni, mindenki jobban járna. E rövid példák alapján talán érzékelhető, egyik pillanatról a másikra nehéz lesz pótlólagos intézményrendszert beállítani a kieső kórházi részlegek helyére, hogy beteg ne maradjon ellátás nélkül.
Az egészségpolitika előtt álló feladvány tehát messze nem csak annyiról szól, hogy a kórházak ne termeljenek a jövőben hiányt. (Az államtitkárság ebből persze valamit érzékel, ezért akarja megerősíteni az alapellátást, benne a háziorvosi rendszert.) A kórházi kapacitások leépítésére megyei egyeztető fórumokat hoztak létre, alapvetően a megyei kórházigazgatókra terhelve azt a feladatot, hogy két hónap alatt azonosítsák a feleslegesnek minősíthető kapacitásokat – figyelemmel arra, hogy kórházat bezárni nem szabad –, a megmaradó részlegekhez pedig biztosítsák az elégséges személyzetet. Megfejelve mindezt azzal, hogy a betegek – az esélyegyenlőséget szem előtt tartva – kapjanak ellátást és az intézmények az év végére ne termeljenek hiányt. A feladat nem megoldható.
Még egyszer hangsúlyozandó: a feladat ebben a keretrendszerben nem megoldható. A kórházi ellátás súlyos alulfinanszírozottságán – mint láttuk – nem szándékoznak változtatni. Márpedig a hiány mindaddig újratermelődik, amíg az alapdíjon nem emelnek. A vattabetegek ilyen körülmények közepette még nagyobb számban maradnak meg a szűkülő kapacitásokon. A mai alapdíj (150 ezer Ft/eset) perverz ösztönzőként működik, s ez akkor is így fog működni, ha a kapacitások egy részét a kormány leépíti. A súlyos esetek ebben a felállásban ellátatlanul maradnak.
A helyzetet „fokozza", hogy az OEP megyei TVK (teljesítmény volumen korlát) keretet állít össze – lakosságarányosan – az alapszakmák elszámolható teljesítményeiből. Más országokban, így Angliában is, ugyancsak térségi kvóták alapján osztják szét a forrásokat, de ott az adott népesség létszámán túl ezernyi más komponenst is figyelembe vesznek, például, az ott lakók életkorát, nemek szerinti megoszlását, a megbetegedések (morbiditás) előfordulási gyakoriságát – bonyolult módszertanra alapozott technikákat alkalmazva. Nálunk más komponensre nem számíthatunk, a hírek szerint csak a lakosság sűrűségére lesznek tekintettel. Azzal sem foglalkozik az OEP, hogy beazonosítsa: ilyen finanszírozási allokációs rendszerre való átállás éveket vesz igénybe, elsősorban annak érdekében, nehogy szándékolatlan következmények keletkezzenek a rendszerben.
És akkor még nem foglalkoztunk annak vizsgálatával, milyen egészségpolitikai indokok játszanak szerepet abban, hogy az OEP – szemben a Semmelweis terv célkitűzéseivel – megyei TVK kvótákon alapuló forrás-újraelosztást hajtson végre a kórházak között. Egyenlőtlen hozzáférés korrekciója címén gondolhatnak a beavatkozásra, de láthatóan nincsenek tisztában az orvos- és nővérellátottság jelenlegi törékenységével, amiből súlyos következmények fakadhatnak. Detektálhatják ugyan a döntéshozók, hogy Nógrádban kisebb a kórházakra felhasznált forrás, mint Budapesten, mivel a megyében kevés kórház található, de a nógrádiak Budapesten kapnak ellátást, míg ha azt várják el a Pesten dolgozóktól, hogy az újraosztott források terhére menjenek el Nógrádba dolgozni, inkább otthagyják az egész szektort, s meg sem állnak Németországig, vagy Angliáig.
Az a szempont is megfontolásra ajánlható a döntéshozók számára, milyen alapon kényszerítik a betegeket arra, hogy saját megyéjükben maradjanak, ha egyszer tisztában vannak vele, ott rosszabb minőségű ellátást kaphatnak, mint ahova korábban jártak. Még Angliában is, ahol államilag vezérelt egészségügyet tartanak fenn, a szolgáltatók közötti minőségi verseny generálása érdekében a betegek számára biztosítják a kórházválasztás lehetőségét.
Van/lenne miről diskurzust folytatni, amennyiben a döntéshozók elképzeléseik szakmai megvitatására az eddiginél nagyobb készséget mutatnának, de legelőször is egy átfogó, jövőképpel bíró egészségügyi kormányprogram összeállítására lenne szükség. „Az egészséges Magyarország 2014-2020, Egészségügyi Ágazati Stratégia" című dokumentum ezt a szerepet nem tudja betölteni, lévén uniós fejlesztési elképzelések mentén fogalmazódott meg.
Az átfogó program megalkotásához minden szakmai szereplő szívesen nyújt(ana) segítséget, amennyiben a kormányzati szereplők maguk is igényelnék egy koherens egészségügyi program összeállítását.
A szerző egészségügyi közgazdász
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
