Nem vagyok politikus, pártkatona sem vagyok, sosem voltam az, még keletnémet KISZ-tag sem voltam, hacsak az egy hónapig tartó tagságomat nem lehet annak nevezni. De a politikát nem tudomásul venni, amikor minden hajszálrepedésből politika árad, azt gondolni, hogy létre tudunk hozni valamilyen politikamentes teret – végzetes tévedés. Az agymosást, amelyet a keletnémet kommunista elit gyakorolt, a szívem legmélyéből elutasítottam.
Kizárás az NDK valamennyi gimnáziumából, fiatal színészként foglalkoztatási tilalom, börtönbüntetés a katonai szolgálat megtagadása miatt a 60-as évek elején: ez volt a logikus következménye a renitensségemnek, annak az igényemnek, hogy önállóan gondolkozzam. Kádár Magyarországát 1968-tól átmenetileg megváltásnak éreztem. Öt évvel később azonban már ezt a rendszert sem bírtam elviselni, kétszeres disszidálást követtem el, hamis papírokkal kimentem Nyugat-Németországba, elkezdtem Magyarországon éppen nem kedvelt magyar szerzők műveit németre fordítani és megjelentetni.
Nehéz volt megértenem, miképpen lehet Magyarország a sok tekintetben tapasztalt provinciálissága ellenére irodalmi nagyhatalom. Szerettem volna, ha az irodalom szabadsága a politikai rendszerben is tükröződik. Ezért az intenzív fordítói tevékenységem mellett cikkeket írtam nagy napilapoknak és folyóiratoknak, s német tévés csoportokkal többször beutaztam Magyarországra. Úgy tetszik, hogy a törekvéseim Kádárt nem lelkesítették különösebben, így 1985-ben a persona non grata kitüntető címmel ajándékoztak meg.
