Egyenként, úgy látszik, még lenyelte a hatodik éve sorjázó bornírtságokat a társadalom. Kötelező hit- vagy erkölcstan? A lélek pallérozása még senkinek sem ártott meg. Buktatás az elemiben? A mi időnkben is úgy volt, aztán rendes ember lett belőlünk. Kötelező tankönyv, tanterv, tanmenet? Úgy lesz a legjobb, nehogy már az én Pistikémen kísérletezzenek. Napi testnevelés? Legalább nem tanítás után rohangál a kölyök. Kevesebben érettségizhetnek, nehéz bejutni az egyetemre, a szakmát adó képzések mindenre felkészítenek, csak az életre nem? Még van pár év az általánosból, azalatt biztos tisztul majd a kép.
Aztán eltelt fél évtized, és a társadalom egyszer csak azon kapta magát, hogy egész generációk csapják be az ország ajtaját maguk mögött. Hogy már nemcsak a tévében látható fiatalok mennek dalolva akár mosogatni is Londonba, hanem a saját Pistikéjük is. De olyan elánnal, hogy azt is legfeljebb skype-on kérdezi meg: bocs, de ezt miért hagytátok? Hogy jövök én ahhoz, hogy lelakott iskolában, frusztrált tanároktól kelljen tanulnom, napi testnevelés címén a lépcsőházban ugrabugráljak, takarékosságból az érettségi előtt fél évvel nyugdíjba küldjék az angoltanáromat, és mire odaérek, az orrom előtt elérhetetlen magasságba emeljék a felvételi minimumpontszámot? Hát nem ti fizetitek ezt az egész vircsaftot? Akkor meg?
Most mintha valami dermedt álomból ébredne a társadalom. A pedagógustüntetés Kossuth téri színpadán torokszorító evidenciákat soroltak a szónokok, csupa olyasmit, ami így volt egy és öt éve is, de valahogy mostanra lett túl sok. Mostanra esett túl sok gyerek áldozatul a dilettáns akarnokságnak, vált elviselhetetlenné a szakmai minimum sárba tiprása a huszonöt év állandó, egymást kioltó reformjaiba belefáradt pedagógusoknak. Most vált világossá, hogy nem valami rejtett értelem, eredendő jobbító szándék húzódik meg az oktatásirányítás baklövései mögött, hanem a pőre hozzá nem értés és a kockás ingező felfuvalkodottság. Rémisztő élességgel rajzolódott ki, hogy ha ezek az emberek folytatják, amit elkezdtek, akkor a gyerekeink versenyképtelen tudással kerülnek ki az iskolából; boldogtalanok lesznek életük legfogékonyabb időszakában; az állam maga dönti el, hogy közpénzből jobb vagy rosszabb oktatást nyújt-e nekik pusztán azon az alapon, hogy minket mire tart jogosultnak; és igen, alattvalónak fogja nevelni őket, mert ez szolgálja az érdekeit.
