Már majdnem minden tárgyat úgy használunk, hogy fogalmunk sincs róla, miként képes arra, amit tud. A legtöbben már a használati utasítást sem értik, komoly szellemi kihívás megtudni, mi mire szolgál, egyáltalán, mi mindent tud a ketyere, amire tulajdonképpen semmi szükségünk nincs. Sokunkban talán az először fölvetődő kérdés az is, hogy minek, de rögtön következik a megengedő mondat, hogy „na jó, azért kipróbálom”. Aztán megszeretjük. Sőt, nélkülözhetetlenné válik számunkra.
Amikor nosztalgiázva visszapörgetjük az időt, hamar kerülnek elénk olyan képzeletbeli jelenetek, amelyekben nincs velünk a mobiltelefon vagy a digitális fényképezőgép, hogy a számítógépről ne is beszéljünk. Hogyan lehettünk meg nélkülük? Hiszen már egy szervokormány nélküli autó vezetése is gondot okoz. Mindenesetre belenyugszunk abba, hogy a technikai vívmányok úgy vesznek körül bennünket, úgy nyomulnak mindennapjainkba, teszik kényelmesebbé az életünket, hogy dunsztunk sincs arról, hogyan teszik. Elfogadjuk, hogy lényegük szerint néhány hozzájuk értő szakember titkairól van szó. Tiszteljük őket, de még azokat is, akik veszik maguknak a fáradságot és ismeretterjesztő anyagokkal próbálják legalább a lényeget megérteni. Ha meghibásodnak, hozzájuk sem nyúlunk, rohanunk a szakszervizbe, hiszen még a szerszámok is speciálisak, amikkel javítják őket.
Miközben mindezt már észre sem vesszük, az sem tudatosul, hogy ez a mentalitás eluralja az életünket. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a társadalmi problémák bonyolultságát, fogékonyak vagyunk a sztereotípiákra, a leegyszerűsítésekből minden további nélkül eljutunk a holtbiztos következtetésig, anélkül, hogy a „szerkezetek” működésével tisztában lennénk. Bárki, akinek van kellő befolyása, könnyen manipulálhat minket, mert a valóságos viszonyainkban sokkal kevésbé vagyunk hajlandók a dolgok összetettségét elfogadni, mint bármelyik kézbe fogható masina esetében. Eszünk ágában sincs kérdéseinkre alaposabb választ várni, hibát gyanítani, utánaolvasni, „szervizhez” fordulni.
