A provokatív stílussal a másik felet nyíltan, melegszívűen, neheztelés nélkül provokáljuk – áll a coachoknak szóló tanácsadói kötet előszavában. A coaching divatos, személyre szabott módszer, amelynek lényege, hogy nem ad konkrét útmutatást, hanem saját erőforrásaira támaszkodva támogatja az ügyfelet egy meghatározott cél elérésében. Az ember már-már azt hiszi, hogy az egész ország egy ilyen tanácsadói tanfolyamon vesz részt, ahol „edzők” sora ingerli napról napra. Holott az igazi coach inkább előcsalogat, felfed, rávilágít.
Csakhogy a közéletben ezek a fogalmak összemosódnak. Hajlanak is erre polgáraink, ma már minden neszre felfigyelünk, nincs az a politikai, üzleti, szellemi konstrukció, ami mögött ne látnánk összegubancolódott szálakat, érdekeket, hátsó hatalmakat, amelyek létünket, szuverenitásunkat fenyegetik. Talán ez a hadiállapotból fakadó éberség takarja el sokszor a szemünk elől a hatalom térfoglalását, a kliensdáridót. Ráadásul a menekültáradat magasabb fokozatba kapcsolta globális félelmeinket, hiába nem akar a migránsok közül nálunk maradni a kutya se, ma már mi óvjuk a korábban annyiszor leszólt, dekadens Európát a cselekvésképtelen Európától. A politika fókuszában az utóbbi hónapokban ez áll, nem kis szimpátiát besöpörve a lakosságtól.
A coachfejedelem személyzete azonban továbbra is kiszélesíti a provokáció mibenlétét. Nem felfed, rávilágít, józanságra int, hanem ijesztget, képzelete magával ragadja, és merész elméleteit, mint a tárgyban illetékes, azonnal megosztja a nyilvánossággal –amely pedig a teóriát valósággá transzformálja. Ha egy tapasztalt, józan gondolkodású jogász (ráadásul miniszter) felszólalásában képes összehozni a dzsihádot az esetleg radikalizálódó cigánysággal, ne csodálkozzon, ha a laikus félreérti, és felizgatja magát.
