Lázadó ország – elnyomó kisebbség. Ebben a sémában a legegyszerűbb és legnépszerűbb emlékezni a forradalomra. Az egyszerű sémák többnyire hamisak. Ez is az. A forradalom politikai és véleményformáló elitjét jelentős részben azok alkották, akik korábban az elnyomó kisebbséghez tartoztak, és annak részeként súlyos és indokolt lelkiismeret-furdalásra adtak okot maguknak. ’56 kapcsán mindig azokra gondolunk, akik nem estek ki a forradalmiságból. Belehaltak, emigráltak vagy ellenzékben maradtak. A többség azonban kioltotta, vagy jó mélyre eltemette magában ’56-ot. Az írók, újságírók, művészek és önmagukkal meghasonlott politikusok nagy, forradalmas tömegéből picike ellenzék maradt. Sokszor annyian voltak, akik a szabadság igényétől megtisztított nemzeti közmegegyezés kádári ideáját táplálták. A bűnbánatra ellen bűnbánat tetéződött. Az eltépett tagkönyvek összeragadtak.
 |
| Fotó: id. Berkó Pál |
Nem az ország népe harcolt ’56 őszén, hanem tízezrek. A fegyveres csoportok a harcmentes napokban duzzadtak föl, s a végzetes szovjet invázióval csak kevesen vették fel a harcot. Igazuk volt, nem kell reménytelen harcban fiatalon meghalni. Az aktív kisebbséget a végleges leveretésig a többség egyetértése, együttérzése, szolidaritása vette körül. Kevesen harcoltak, sokan drukkoltak és sztrájkoltak. Aki a lázadó, a háta mögött álló országból ment be a börtönbe, vele szemben álló, a lázadókkal szemben ellenséges országba lépett ki a börtönből. Ezt Eörsi István nagyon szépen írta meg.
