Ez a legnehezebb benne. Egy emberre főzni. Meg egyáltalán, bármit is egy emberre gondolni végig, mikor előtte ötre, hatra, majd végül kettőre, de kettőre legalább sokáig biztosan.
Csendesen mondja ezt, miközben megigazítja finom kis szürke angóra pulcsijának ujjait. Mindig csodáltam benne azt a természetességet, ahogy viselni tudta a legegyszerűbb és a legbonyolultabb holmikat is. Sosem volt koszos a körme, akkor sem, ha könyékig mélyült a dudvaszedésbe, vagy meggyet pucolt reggeltől késő délutánig.
Úrinő, mondanám, ha nem tudnám, mennyire gyűlöli ezt a szót. Számára a polgári lét nem díszlet, olyan környezetben nőtt fel, ahol nem giccses márványszobrok, hanem könyvek vették körül, ha utazott, sosem tengerpartra, inkább múzeumos helyre ment, zsigerből utálta a nyüzsgést, és többre értékelt egy jó bükki túrát bármilyen puccos szállodánál, étteremnél. Ha jól megy férjhez – ha számított volna neki ez –, gördülékenyen siklott volna át lánysága miliőjéből az asszonyi lét hasonló kiegyensúlyozottságába, legfeljebb más könyvek és más finom porcelánok vették volna körül.
