galéria megtekintése

Ebéd egy főre

1 komment


Doros Judit

Ez a legnehezebb benne. Egy emberre főzni. Meg egyáltalán, bármit is egy emberre gondolni végig, mikor előtte ötre, hatra, majd végül kettőre, de kettőre legalább sokáig biztosan.

Csendesen mondja ezt, miközben megigazítja finom kis szürke angóra pulcsijának ujjait. Mindig csodáltam benne azt a természetességet, ahogy viselni tudta a legegyszerűbb és a legbonyolultabb holmikat is. Sosem volt koszos a körme, akkor sem, ha könyékig mélyült a dudvaszedésbe, vagy meggyet pucolt reggeltől késő délutánig.

Úrinő, mondanám, ha nem tudnám, mennyire gyűlöli ezt a szót. Számára a polgári lét nem díszlet, olyan környezetben nőtt fel, ahol nem giccses márványszobrok, hanem könyvek vették körül, ha utazott, sosem tengerpartra, inkább múzeumos helyre ment, zsigerből utálta a nyüzsgést, és többre értékelt egy jó bükki túrát bármilyen puccos szállodánál, étteremnél. Ha jól megy férjhez – ha számított volna neki ez –, gördülékenyen siklott volna át lánysága miliőjéből az asszonyi lét hasonló kiegyensúlyozottságába, legfeljebb más könyvek és más finom porcelánok vették volna körül.

 

Két irodalomtanári fizetésből azonban nem volt könnyű a megszokott háztartást megalapozni, hozzájutni őzhúshoz, s megfőzni a vadast, zsemlegombóccal meg áfonyalekvárral körítve. Könnyebb lett, miután akadtak tanítványok a szomszéd faluból, egyiknek apja vadász, másiknak téesz-elnök, akik fiuk előrehaladását méltóképp hálálták meg. Talán így lett Walther von der Vogelweide pár sorából – „...ha tudná más azt, hogy mi jártunk ott! ó hogy szégyellném magam! Nem sejti más azt, mit csináltunk, csak ő maga meg én magam, meg egy kis madár a fán Ejhajahujj! az nem árul el talán” – egy tucat aranysárga belsejű tojás, amiből aztán kolbászos rántottát sütött pizsamás szombat reggeleken. Jambusokból, trocheusokból és dactilusokból ikrás mangalicazsír, vagy épp háj, amiből szilvalekváros papucsokat készített, miként nagyanyja, ha disznóölések másod-, harmadnapján ilyen kincshez jutott. Az apró, hosszú csőrű madarakért, a falatnyi szalonkákért egész regénnyel fizetett talán, mert bár a madár legfeljebb novellaméret, elejtése olyan ügyességet kíván, ami csak jóval nagyobb terjedelemben mérhető.

Annak, aki ilyen fennkölt konyhát visz, kész istencsapása egyedül maradni, már az egyedül maradás amúgy is istencsapásnyi tényén túl. Húslevest nem lehet tejforraló lábasnyit főzni, abba hogyan férne bele a remegős orja, ami minden ilyen ételnek alapja. De a házilag eltett paradicsomlevet sem lehet elnegyedelni, s abból varázsolni mártást remegős cupákok mellé enyhítésül.

Meghívásom kétségkívül ezt a kényszert feloldani szólt. Beszélgetéshez máskülönben elég lett volna egy erős grúz tea és némi levendulás vajas keksz, s nem kellett volna elővenni hozzá a féltve őrzött kék hagymavirágos készletet, mártásoscsészékkel, levesestálakkal, ovális húsostányérokkal, s mély sóhajtással belemerni a levesbe, aminek közepén végre ott rejtőzhetett a méretes orja is.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.