A The West Wing sorozatban a kedvenc részem arról szólt, hogy a vérprofi és hóttbecsületes, történetesen demokrata elnöki kabinet felvesz egy elszánt republikánus jogászt, akivel a politikát illetően persze semmiben sem értenek egyet, de belátják, hogy nem nélkülözhetik a szakértelmét. Eleinte kicsit kitolnak vele, de amikor bebizonyosodik, hogy ő is épp úgy az ország üdvét keresi, mint a stáb, testületileg még hazafias dalokat is énekelnek neki Gilbert és Sullivantől.
És akkor most elképzelem, hogy Szijjártó Péter körbevezeti Eörsi Mátyást a minisztériumában, és bemutatja a külgazdászoknak, akiket nem ismerhet, hiszen amikor ő külügyi államtitkár volt, még más volt a tárca profilja. – A Demokráciák Közösségének főtitkárjelöltje – mondja magyarázólag Eörsire mutatva, és a külgazdászok értőn bólintanak. Hiszen két éve még az volt a hír, hogy billeg hazánk tagsága a demokratikus alapértékek fölött őrködő szervezet kormányzótanácsában. Milyen pompás ötlet, hogy egy ismert liberális politikust, az ellenzék tán leghangosabban akciózó pártja, a DK tagját jelölje Magyarország a közösség főtitkárának! Ennél jobban tényleg nem igazolhatja semmi, hogy az ország jogállam, amely fontosnak tartja a hagyományos polgári demokratikus értékeket.
Komolyra fordítva: ahogy Eörsi Mátyásnak, természetesen nekem sincs fogalmam arról, hogy miért javasolt Szijjártó egy elszánt ellenzékit ennek a kifejezetten harmadik évezredi nemzetközi szervezetnek az élére. Pont annyira elképzelhető, hogy a Fidesz–KDNP soraiban egyszerűen nem talált senkit, aki Madeleine Albright szellemében szeretett volna dolgozni a szabadság eszményéért, mint az, hogy ez valóban valamiféle halovány visszatérés a hidegháború előtti világhoz. (Nem mellesleg: jó volna hinni abban, hogy ez utóbbi az igaz, s hogy létezik fideszes, aki ha csak egy ilyen periferikus ügyben is, de képes a lövészárok pereme fölé emelni az orrát.)
