De – és ez a történetem veleje – nem Kínában. A hivatalos és félhivatalos kínai sajtó nem „szállt be” a játékba, ám számomra teljesen nyilvánvaló, hogy a kínai vezetés, minden beágyazottsága dacára, maga is kétségek között őrlődött darab ideig. És most nem is titkolja a megkönnyebbülését. A Hszinhua hírügynökséggel az élen fél tucat kínai sajtóorgánum kezdte el vezényszóra dicsérni Kim Dzsong Unt, amiért távolléte heteiben is őrködött országa stabilitásán, sőt maga írta a szokatlanul felélénkült észak-koreai diplomácia – egyfajta békeoffenzíva – forgatókönyvét.
A Kínai Népköztársaság a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak nemcsak szomszédja, hanem voltaképp az egyetlen igazi támasza. De téved, aki azt gondolja, hogy itt uralkodó és vazallus viszonyáról van szó. A Kim-dinasztia mindig is híres volt önfejűségéről, és – például – egyáltalán nem kért Pekingtől jóváhagyást ahhoz, hogy atomhatalommá fejlessze magát. Az önfejűség az, ami a kínaiakat aggasztja.
Semmitől nem félnek tudniillik jobban, mint hogy a 25 millió ember lakta szomszédságban felborul a „rend”, és akkor a majdnem óhatatlanul bekövetkező anarchiának az összes terhét ők lesznek kénytelenek viselni. Valósággal rémálmaik vannak vagy lehetnek arról, hogy bizonytalan kezekbe kerülnek az észak-koreai rakéták indítóállásai, nem kevésbé az egész nukleáris potenciál. De ez talán még semmi ahhoz képest, hogy sok millió potenciális menekülttel számolnak, akiket aztán le kell telepíteni, el kell látni, etetni stb.
Innen nézve nagyon is érthető, miért lelkesednek annyira a szomszédsági „stabilitásért”, melyet az „alig-hinném-hogy-szeretik” Kim Dzsong Un testesít meg a szemükben. Olyan magatartás ez, mint a hajdani Szovjetunióé, amely semmitől sem irtózott jobban, mint hogy a csatlósok rendetlenkedni kezdenek. A visszatért észak-koreai vezér és mai rendszere számukra a biztonság záloga, amiképp Rákosi Mátyás is az volt Sztálinnak és utódainak, bármennyi „körmöst” kapott is.
