És most éppen ott tartunk, ahol ez a logika virágba borul, hiszen jön a Jobbik, a hatalomban még ki nem próbált gárda, amely nemcsak abból profitál, amit mond vagy tesz, hanem abból is, amit ellenfelei mondanak vagy tesznek. Látszólag nincs olyan momentum, amely ne a párt malmára hajtaná a vizet a korrupciós történetektől az Iszlám Állam elleni szerepvállalásig. A szocialisták táborából már kiharapott egy jókorát, most a kormánykoalíció pártjai következnek. A Fidesz most sem akar keményebben ujjat húzni vele, mert továbbra is saját jobbikosaira gondol. Van belőlük elég.
A képlet mégsem ilyen egyszerű. Nem pottyannak automatikusan a helyükre a szépen csengő, hangzatos, de egyszerű szólamok, mert rendre ütköznek a valósággal – azaz a blődség tartománya véges, betámadható a tapasztalat által. Az elkeseredett düh, a kiszolgáltatottság és perspektívátlanság faláról visszapattannak a dicshimnuszok, sőt bizonyos mértékig a demagógia is, mert az mindig fölváltható egy még arcátlanabb demagógiával.
Elhiszem, hogy sokaknak tetszik a „hirtelen felindulásból” a cipőmementóba köpő vagy a cigányokat fegyverrel fegyelmezni akaró úr kirohanása, amellyel felfeslik a cuki díszlet, de nem ettől népszerűbb a Jobbik. És még csak nem is attól, hogy kenyérgondok közepette nem okos alkotmányra, demokráciára, fékekre meg ellensúlyokra áhítozik az ember. Mert tudtán kívül arra is, amikor saját bőrén, benyomásain érzi napról napra mindezek hiányát, csak nem fogalmaz ilyen fennkölten.
A Jobbiktól hívei ma azt kapják, ahová menekülni szeretnének csalódásaik, gondjaik elől, s elhiszik, hogy a fentiek kik és mik miatt válnak kibírhatatlanná. Ezek az érvek persze könnyen megdönthetők volnának, ha szembesítenék az embereket korábbi élményeikkel, de úgy látszik, hogy az ábrándok körükben erősebbek a memóriánál, pláne ha nincs, aki képes volna rádöbbenteni őket erre. Hiába próbálja megértetni velük számos publicisztika, hogy a Jobbik: Fidesz dunsztkötésben.
Egyelőre nincs más kéz után nyúlniuk. A többi vagy egymást üti, vagy másutt matat.
