A centrális erőtér darabokban, belháborúk szabdalják, már csupán egymással rivalizáló erőcsoportok halmaza. Bár általuk kreált harcokba állnak bele hetente, pontosan tudható, hogy ezek mind kevésbé érdeklik az embereket, akik egyre rosszkedvűbbek és egyre rosszabbnak ítélik meg a kormány teljesítményét. Ezzel párhuzamosan sajnos – és nagyobbrészt szintén a kormányzó párt hibájából – a gazdaság is lejtmenetben van.
A Fidesz tehát nagyon is leváltható. Igény is van rá. Láttuk, hogy Veszprémtől Újpesten át Salgótarjánig az időközi választásokon az ellenzék összehasonlíthatatlanul jobb eredményt képes felmutatni, mint a közvélemény-kutatásokban.
Láttuk azt is, milyen végtelenül kínos volt a 2014-es választás előtti egyezkedés és milyen eredményt hozott. Ennek újrajátszása csak a szereplők kifütyülésével végződhet, akárcsak az, ha hangos torzsalkodások és nemtelen viták, egymás árulózása lesz a baloldali pártok legfőbb elfoglaltsága.
Mindezek helyett legkésőbb 2017 késő tavaszáig ki kell derülnie, hogy a 106 kormányváltó körzetben kit indítanak el közösen – ki fogja megverni a Fideszt.
A választási rendszer nem arányos, az biztos. De ilyen van más országban is. A győztes sokat nyerhet, a vesztes sokat veszíthet, de sehol nincs leírva, hogy a győztest Fidesznek hívják. Bizony ez a választási rendszer elvben arra is lehetőséget ad, hogy a mai ellenzék szerezzen kétharmadot annál jóval kevesebb szavazattal is.
A megoldás persze nehéz. Első körben olyan lelkiállapotba kell eljutniuk a résztvevőknek, hogy ne töltsenek el hónapokat a különböző irányok elemezgetésével, régi sebek felszaggatásával, új fenékbe billentésekkel, hanem a választókra fókuszáljanak, és kiegyezzenek egy olyan tisztességes, mozgósító erejű, a legjobb jelöltet kiválasztó metódusban, amely győzelemre segíti őket.
Ez meggyőződésem szerint: az előválasztás. Az előválasztás egy mondatban összefoglalva a baloldali és liberális szavazókat a választókörökben aktivizáló kampány, amely a szavazókról és a szavazókért szól, bevonja őket a politikacsinálás világába, részvételre serkent, és a végén a jelöltek közül a legnagyobb támogatással bírót választja ki. Olyképp, hogy a küzdelem előtt a részt vevő jelöltek – s a mögöttük álló pártok, ha nem civil jelöltről van épp szó – garantálják, hogy bármelyikük kerül ki a küzdelemből, a vesztesek és pártjaik őket fogják támogatni egyénileg és szervezetileg egyaránt, és erre kérik szavazóikat is.
Talán nem kell bizonygatni, hogy ez mennyivel inspirálóbb, lelkesítőbb választói szemmel, mint egymás sértegetése és a tudósítások olvasása az összefogás-bohózat alkufolyamatairól.
Az előválasztási rendszer előnye többszörös. Nem pusztán arról van szó, hogy kiválasztódik a legjobb helyi jelölt és a legszélesebb támogatói körrel bíró miniszterelnök-aspiráns, hanem arról is, hogy azok a csontvázak, esetleges balhék, konfliktusok, amelyek egy-egy jelentkezőt diszkreditálhatnak, itt, és nem az éles kampányban kerülnek elő.
Ráadásul olyan versenyről van szó, amely már önmagában is inspiráló a választók számára, hiszen az ő kegyeikért zajlik, s ők vannak bevonva a döntéshozatalba. Ilyeténképp ez nemcsak demokratikus újítás, hanem fontos kommunikációs platform is, hiszen témává válnak az arcok, a megfogalmazott célok, a programok. Nehezen képzelhető el ennél hatékonyabb mozgósító erő, amely ráadásul eredményesen képes ellensúlyozni a médiatér fideszes dominanciáját is.
Az előválasztás ráadásképp számos, ma még ismeretlen „Kész Zoltánt”, azaz tehetséges és esélyes civilt hozhat a választói figyelem fókuszába, és sok, ma még a helyi közösség számára ismeretlen pártjelöltet, akiről kiderülhet, hogy a pártja táboránál jóval nagyobb támogatottságot élvez személye az adott választói közösségben.
A választási kampány dinamizálja a demokratikus ellenzéket, és a legjobbat hozhatja ki belőle. Értelemszerűen olyképp, hogy egy ilyen megmérettetés után a győztes mellé jó szívvel állhatnak oda a hátrébb soroltak és az őket jelölő pártok és civil szervezetek is, hiszen közös célért folyt a verseny – a Fidesz legyőzéséért. Így az előválasztási küzdelmek, mire véget érnek, éppenhogy integrálják a helyi erőket a közös célért és a közös jelöltért. Az addig egymással versengő kampánycsapatok együttesen állhatnak csatasorba amögé, akinek a legnagyobb a társadalmi támogatottsága, és akiről így joggal feltételezhetik közösen, hogy képes legyőzni a kormánypárt jelöltjét.
Voltaképp minden, ami ezen túl van, csupán technikai kérdés. Maga az előválasztás is csupán egy technika. A Párbeszéd Magyarországért nagyon értékes munkát tett lett e tárgyban, a Republikon Intézet erről megjelent javaslatcsomagjával szinkronban. Bár vannak apró különbségek a két koncepció között, a lényegben egyetértünk, s akármelyik javaslat alapján szerveződik meg az előválasztás, mindenképpen üdvözlendő.
Mert bár ez „csak technika”, alternatívája nem más, mint a 2014-es választások csúfos vereségét megelőző háttéralkudozások, a „csak azért is én vagyok a legjobb” dölyfje, a pártelitek torzsalkodó veszekedései. Vagy pedig a dunaújvárosihoz hasonló elkeserítő kudarc.
Aki fél ma a belső megmérettetéstől, az mitől lenne alkalmas holnap a Fidesz legyőzésére? Ha a demokratikus pártok nem tesznek meg mindent annak érdekében a következő hónapokban, hogy az előválasztás keretrendszerét és eszköztárát kialakítsák, majd beindítsák a kampányt, akkor menthetetlenül elbuknak.
A bukásuk pedig igen sokaknak fog fájni, hiszen az Orbán további négyéves regnálását jelentené.
