A nemzedékek közötti (intergenerációs) mobilitásban – amikor a gyerek kerül át más társadalmi szintre a szüleihez képest – még erőteljesebben érzékelhető ez a tendencia. A hetvenes években újra bemerevedett a társadalom, s tapasztalni lehetett, hogy a jobb státuszú szülők gyerekei sokkal könnyebben boldogulnak. Bass László, az ELTE szociológus oktatója, a Gyerekesély Közhasznú Egyesület (Gyere) kutatója felidézte, hogy a 70-es években mennyire meghökkentette az akkori hatalmat a gyógypedagógiai oktatásban részesülő gyerekek számának ugrásszerű növekedése.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság/archív |
– Az ötvenes években 5-8 ezren voltak, a hetvenes években számuk már 30 ezer fölé emelkedett – mondta Bass. – Többségük segédmunkás családokból származott. Nagyon kínos volt, hogy az „uralkodó osztály” gyerekei így „elbutultak”.
A vizsgálatok adatai szerint a gyógypedagógiai oktatásba utalt gyerekek kisebb része volt igazolhatóan sérült, többségük pedig olyan szegény és roma gyerek, akit a rendszer kiszorított magából. Ez akkor vállalhatatlan volt, a jelenséget azzal a soha nem bizonyított biologista magyarázattal igyekeztek elkenni, hogy a segédmunkás gyerekek örökölték szüleik „butaságát”. (Hisz a szocializmusban csak gyenge képességűek kerülhetnek a társadalom peremére – állították).
A kutatások évtizedek óta jelzik, hogy csökkennek a mobilitás esélyei. A kilátástalan helyzetben lévő csoportok száma egyre nő, az aluliskolázott gyerekeknek nincs esélyük rá, hogy beváltsák azt a szülői vágyat, hogy „több legyen a gyerek nálam”. A kérdőíveken szereplő kérdésre (Milyen iskolai végzettséget fog a gyermeke szerezni?) egyre többen azt felelik: Örüljünk, ha meglesz a nyolc osztálya.
– Már a tervekben sincs benne, hogy kitörhet a gyerek – fogalmazott Bass László, aki szerint a vágyak rohamosan csökkennek a gyerek életkorának emelkedésével. Az alacsony presztízsű szülők már az óvodában megtapasztalják, hogy gyermekük kudarcokat él át, kevesebbet tud, esetleg nem szeretik, megszégyenítik. Később rohamosan redukálódnak a vágyak. Az alacsony iskolázottságú családok terveiben elsősorban az szerepel, hogy gyerekük bekerülhessen a stabil szakmunkáslétbe. Az egyetem elérhetetlen távolságba került.
A legdöbbenetesebb, hogy már hatéves korra annyi hátrányt gyűjt össze a gyerek, hogy az később nem vagy csak nagyon nehezen korrigálható.
„Ég és föld a különbség gyerek és gyerek között” – mondják az óvónők, és hozzáteszik: sok gyerek még a vécét sem tudja rendesen használni. A pedagógus döbbenten szembesül azzal, hogy az „elemi” ismeretek és ügyességek a szegények gyerekeinél mások: más a nyelv, a játék, más a helyes és a helytelen. Az iskola aztán még inkább arra épít, amit a gyerek „otthonról hoz”.
A szakemberek már rég felismerték, hogy a szocializációs programokat nem elég iskolás- vagy óvodáskorban kezdeni. Az úgynevezett Sure Start program a három év alatti gyerekekre és szüleikre irányul. Magyarországon valamivel több mint száz településen működik Biztos Kezdet gyerekház, ami ma a gyerekszegénység elleni program sikertörténete, akkor is, ha csak a rászoruló családok töredékét éri el, és ha szakmai színvonala egyenetlen.
Az óvoda kötelezővé tétele hároméves kortól elvileg ugyanezt a célt szolgálja, de kétséges az intézkedés sikere. Kérdés például, hogy a hiányzó 30 ezer férőhelyet úgy pótolják-e, hogy a 25 fős csoportokban 28-30 gyerek lesz. A rétegek közötti szakadékot tovább mélyíti, hogy az együttműködés helyett a szankciók erősödnek: ha nem csinálod, amit mondok, nem kapod meg a családi pótlékot. Szociális munkások helyett rendőrök tűntek fel az iskolákban, a büntethetőség korhatára csökken stb. A nyitott társadalmi modell, melynek lényege, hogy az egyénen múlik, mi lesz belőle, fényévekre van tőlünk.
Apák és diplomák
Egy friss kutatás szerint mindössze két százalék azon fiatalok aránya a jelenlegi egyetemisták körében, akiknek az édesapja legfeljebb nyolc osztályt végzett. További 19 százalékuk apja szakmunkás végzettségű. Szabó Andrea az Aktív Fiatalok Magyarországon Kutatócsoport felmérésében megállapította, hogy a hallgatók 44 százalékának diplomás felmenője van.
Ez magasabb érték a két évvel ezelőttinél. „A magyar felsőoktatás immár évtizedes adóssága a társadalmi értelemben vett rendkívül szelektív jelleg. A felsőoktatás ugyanis alapvetően a magasabban iskolázott szülők gyermekei számára jelent továbbtanulási lehetőséget. (...) az első generációs fiatalok aránya... 40 százalék alatti” – írja Szabó Andrea. Az első generációs értelmiségi fiatalok legtöbbje alapképzésre jár. A doktoranduszok körében már 70 százalék a diplomás apák gyerekeinek aránya.
A mobilitás legfőbb gátja a szegregáció. Ha sok a cigány gyerek, a nem cigány szülők elviszik gyerekeiket másik iskolákba, a jó tanárok pedig elmenekülnek. A jó iskolába felvételizni kell, a legjobbakban fizetni.
A szegregáció társadalmi nyomásra alakul ki, a politikának kényelmes és előnyös az efféle igények kielégítése.
Amikor kedvezni akarnak a középosztálynak és az elitnek, megszilárdítják a zártságot. Kertesi Gábor, aki ezt a jelenséget évek óta elemzi, rámutatott a szegregáció negatív társadalmi hatásaira is.
Ha a különböző társadalmi csoportokból érkező gyerekek nem szereznek tapasztalatokat egymásról, az táptalaja lesz a későbbi csoportközi konfliktusoknak. A marginális helyzetben lévők a hetvenes–nyolcvanas években még kapcsolatot tarthattak azokkal a „mérnökgyerekekkel”, akikkel egy osztályba jártak, vagy együtt voltak katonák. Ha bajba kerültek, fel is hívhatták őket, könnyebben találtak munkát. Mára ezek a kapcsolatok teljesen megszűntek. A megmerevedett társadalomban politikai szakadékok keletkeznek.
|
| Fotó: Szabó Bernadett / Népszabadság/archív |
– Az egyre jobban kirekesztődő társadalmi csoportok mégsem fordulnak szembe az őket kiszorító hatalommal – jegyezte meg Bass László. – A szegényellenes intézkedések népszerűek, azokat a szegények többsége is elfogadja, bízva abban, hogy lojalitásáért cserébe előnyökhöz juthat. A helyi hatalom eldöntheti, ki a jó alattvaló, aki segélyt vagy közmunkát kaphat, s ki az, aki nem.
Nem a gyerekkel van baj
Mintha valahol a harmadik világban lennék – csodálkozott rá Baltimore legszegényebb környékeire egy tévériporter a tavasszal. Akkoriban a tévéképernyőket napokig az üresen álló, omladozó épületekkel szegélyezett utcák uralták, ahol a drogkereskedelem és a fegyveres bűnözés mindennapos. Maryland legnagyobb városában ugyanis több napig összecsapások voltak fiatal fekete férfiak és a hatóságok között azután, hogy április 12-én a 25 éves Freddie Gray életét vesztette egy rendőrségi furgonban.
A Harvard egyetem két közgazdászának a múlt hónapban publikált kutatási eredményei alapján „hivatalosan” is Baltimore a legrosszabb város Amerikában a társadalmi mobilitás szempontjából. Kitörni képtelenség: aki ott nő fel, 26 éves korára átlagosan 28 százalékkal keres kevesebbet, mint ha ugyanolyan családi háttérrel, de egy átlagos amerikai városban nőtt volna fel.
A Harvard kutatói az elmúlt hónapokban több olyan tanulmányt is nyilvánosságra hoztak, amelyek eredményei most először bizonyítják, hogy a tágabb környezetnek, amelyben egy gyerek felnő, hatása van arra, hogy feljebb kapaszkodik-e majd a társadalmi ranglétrán, mint a szülei. Azaz nem a baltimore-i gyerekekkel van a baj, hanem a környezettel.
Raj Chetty és Nathaniel Hendren ötmillió olyan család adóbevallását vizsgálta meg, amely 1996 és 2012 között lakóhelyet váltott. Azok a gyerekek, akiknek a családja gazdagabb környékre költözött, jobban teljesítettek az iskolában, nagyobb eséllyel neveltek később gyerekeket házasságban, és többet kerestek. Minden egyes év, amelyet jobb környéken töltöttek, kimutatható hasznot hozott, ennek bizonyítására a testvérek közötti korkülönbséget használták fel.
Egy jómódú környéken jobbak az iskolák, erősebb a közösségi szellem, kevésbé szegregált a lakosság, és több a kétszülős család. Egy másik, szintén a Harvardon publikált tanulmány szerint minél több az egyszülős család egy környéken, annál kisebb az esély a felemelkedésre, még egy olyan gyermek számára is, akit két szülő nevel fel. Hasonlóan erős hatása van annak, hogy mennyire homogén a közösség gazdasági vagy faji szempontból: minél vegyesebb a város lakossága, annál nagyobb a mobilitás.
Chetty és Hendren egy korábbi kísérlet eredményeit is újra megvizsgálta. A kilencvenes években a kongresszus sorsolással kiválasztott családoknak lakhatási támogatást adott. Az egyik csoport oda költözött ebből, ahová akart, de a másik csak akkor kapott támogatást, ha jómódú környékre ment. Egy harmadik csoport nem költözött sehová. Néhány év múlva abbahagyták a kísérletet, mert az első eredmények nem mutattak különbséget.
A két kutató most kielemezte az azóta eltelt évek adatait, és kiderült: a gazdag környékre költöző családok gyermekei jelentősen többet kerestek, mint azok, akik helyben maradtak, vagy csak a korábbinál kicsivel jómódúbb környezetbe mentek. A „költőző” gyerekek adóbefizetései 31 százalékkal magasabbak a „nem költöző” társaikénál, így többszörösen is „visszafizetik” az államnak az egykor lakhatási támogatásként kapott összeget.
A kutatás eredményei új eszközöket adhatnak a döntéshozók kezébe. A The New York Times kiemeli, hogy jelenleg nem a kisgyerekes családokat részesítik előnyben a lakhatási támogatások kiosztásánál, pedig minél hamarabb költözik egy család, annál jobbak a gyerek esélyei. A jelenlegi rendszer azokat a befektetőket támogatja, akik szegényebb környékeken építkeznek, miközben jobb ötlet lehet azokat támogatni, akik olcsó lakásokat építenek tehetős negyedekben. (Kőműves Anita)
