Furcsa volt látni, amint tekintélyes tanárnők kezet csókolnak a magyar dokinak. Mindez a kambodzsai Kompong Kantuotban történt. A mélyen meghajló hölgyek ugyanis valaha a halálból tértek vissza az életbe: a tomboló vörös khmer-éra gyermektúlélői voltak. Bujkálásból, dzsungelekből kerültek elő, amikor az 1980-as évek legelején, a kíméletlen Pol Pot-rendszer után, a magyar építők napvilágra varázsolták az árvaházat.
Aztán évtizedekkel később, a valaha itt szolgált magyar doktor, Simon László botlott régi ismerősökbe. Árvákból lett tanárokba, akiknek megszépítette emlékezetét a találkozás. Ő már keveseket ismert, de őt mindenki ismerte. Fontos volt, hogy a magyar épületegyüttesből később ne legyen se kaszárnya, se katonaiskola. Segítse a rászoruló kambodzsaiakat. Az építkezésben tetterősen részt vevő doki mindvégig rajta tartotta a szemét a ma már kollégiumon.
Mert ő – maradt. Megnősült, felesége családját istápolta,mindmáig.Kambodzsa lett a második hazája, operációs területe, vagy három évtizeden át. Előbb svájci „segélyműtétekben” vett részt, aztán az UNESCO megbízásából országos felmérést készített a rászoruló gyermekekről. De ezzel sem érte be. Eltökélte, hogy nemcsak a beteg kisdedeket, hanem az egész ország egészségügyét próbálja talpra állítani. És doktor Szájmon – mert csak így emlegették –, ha kellett, nemzetközi konferenciákon „kalapozott” műszerért, ösztöndíjakért.
