Hét évvel a vizitdíj szociális lenépszavazása után akár úgy is föltehetnénk a kérdést: ha a legfrissebben belengetett reform megvalósul, marad-e még szakorvos Magyarországon? A terv, hogy megemelik (a közmunkásbér felől nézve: irtózatosan, a sebészeten bevettnek számító hálapénzes borítékok szemszögéből: éppen csak) a fizetéseket, cserébe viszont itthoni közalkalmazotti munkavégzést és a paraszolvencia elutasítását várja el az állam, jó szándékú, ám kétségbeesett kapkodásnak tűnik.
Pénzért röghöz kötés – egy egész szakmának. Persze nem nagyon van mit tenni, mert a kormány már a Markusovszky-ösztöndíjak (ez is milyen jó „hívószó” volt akkor, az egész Magyar életrajzi lexikont beépíteni a kormányzati kommunikációba) 2011-es bevezetésekor ráállt a mozgójárdára. Ha a frissen végzett orvosokat extra fizetéssel tartotta itthon, most, hogy leteszik a szakvizsgájukat, nem nagyon léphet mást, a szakorvosi béreket is meg kell emelnie.
A baj az, hogy ennek így semmi értelme. Egyrészt, mert az átlagos egészségügyi munkavállaló számára, ha életének legfontosabb éveiről van szó, egyszerűen nem kérdés, hogy azokat közkórházban, versenyképtelen bérért gürcölve szeretné-e eltölteni, vagy már indul is külföldre, esetleg fejest ugrik a magánszférába. Másrészt, mert rendkívül igazságtalan a „ki fogja gyógyítani a nemzetet” terhéből akár egy dekát is áttenni maguknak az orvosoknak, pláne a pályakezdőknek a vállára. Ők is a helyzet áldozatai, és semmi közük ahhoz, hogy az mára ilyenné alakult.
