Svédországban nem tegnap, de még csak nem is tavaly, hanem a 80-as évek végén nyílt meg az első olyan üzlet, ahol csomagolás nélkül, kimérve lehet háztartás-vegyipari termékeket vásárolni. Akkoriban még a környezettudatosságban valószínűleg világelső svédek sem sokat tudtak a klímaváltozásról – legfeljebb arról, hogy értelmetlenül sok környezeti erőforrást pazarolunk az első használat után a kukába kerülő csomagolóanyagok gyártására –, viszont már tisztában voltak a társadalmi nyomásgyakorlás módszertanával.
A minimálmozgalomként indult kezdeményezés mára a nagy üzletláncokat is meghódította, a svéd példát pedig már a fogyasztói szokások megváltoztatásának tantörténeteként és a recycling revolution (újrahasználati forradalom) mintájaként tanítják világszerte. A változás igazán forradalmi: a skandináv állam ütemes léptekkel halad a „nulla hulladék”, vagyis a hasznosítatlan szemét nélkül üzemelő gazdaság és társadalom megvalósítása felé. Tavaly csupán az országban keletkező hulladékmennyiség 1 százaléka került lerakókra, miközben a városi közlekedés évtizedek óta a bioszemétből gyártott biogázzal üzemel.
A fenti eredményeket nem a politika ajándékozta a népnek –ahogyan mifelénk képzelik, elsősorban a hivatalosságoktól várva a környezeti problémák megoldását –, hanem a meghökkentően erős civil szféra kényszerítette ki, részben az igények felmutatásával és nyomatékosításával, részben tudatformálással, olykor hagyományos, politikai metódusokkal. Mindezt azért érdemes most felidézni, mert egy újabb, szerény eredményekkel kecsegtető globális klímacsúcs közeledtével napról napra valószínűbbnek tűnik, hogy a földi életfeltételek megőrzésében a politikusokra kevésbé, a civilekre és saját magunkra viszont egyre inkább számíthatunk.
