Ismernek kényszeres gyűjtögetőt, aki soha semmit nem dob ki, mert majd úgyis jó lesz valamire? Láttak már lakást, amelyben hegyekben állnak a feltornyozott újságok, üres üvegek, dobozok, kiürült flakonok, törött alkatrészek és lejárt szavatosságú gyógyszerek? Ahol csak a majdnem teljesen leeresztett redőny résein át szüremkedik be valamicske napfény, nehogy óvatlan szemek meglássák az utcáról, micsoda állapotok uralkodnak odabent? Ahol fojtó dohszag, penész és az enyészet bűze terjeng? Hosszú ideje képtelen vagyok szabadulni ettől a képtől, ha a magyar futballra gondolok.
Dárdai Pál benyitott, átverekedte magát a szeméthalmokon, és felhúzta a redőnyt, hogy a hirtelen beömlő fényben döbbenten tekinthessünk körbe a körülményeken, amiket magunknak teremtettünk. Bernd Storck és stábja elkezdte a lomtalanítást: az előszoba legalábbis kiürült, s most az ország hitetlenkedve bámulja, hogy azon a néhány négyzetméteren milyen remekül lehet futballozni.
Csak hát a patologikus gyűjtögetés makacs állapot: a szemét, a lom napok, hetek alatt visszakúszik, ha nem tartjuk konzekvensen távol a megtisztított területektől. Ez meg arról jut eszembe, amikor azt olvasom: Bognár György leszólja Storck eredményeit egy francia lapban, vagy a magyar edzőszakma szembeköpéséről beszél. Meg amikor Kiss László futballedző még közvetlenül az Eb előtt is Storck nagy tévedésének nevezi azt a Nagy Ádámot, akit mintegy ötven klub játékos-megfigyelői tartottak szemmel a kontinenstornán, s most a többi közt a Chelsea és a Benfica emberei próbálják kikunyerálni a Ferencvárostól.
