Aztán kiderül, hogy nem, tényleg arra bazíroz, hogy a Nyugat ideje leáldozóban van, a jövő a Keleté, hogy az Európai Unió visszaalakítható értékközösségből érdekközösséggé, hogy Angela Merkellel jó a viszonya, csak hát nehéz áttörni a fránya liberális sajtónak a kancellárt elszigetelve tartó gyűrűjét, hogy az amerikaiak megbízhatatlanok, mert minden elnöki adminisztráció más külpolitikai célokat követ. Miután nem lehet arra számítani, hogy akár a kormányfő, akár a külügyminiszter átrágja magát Kissinger 900 oldalas, a világ összes komoly egyetemén kötelező olvasmánynak számító Diplomáciáján, az agg szaktekintélytől vett idézetekkel próbáljuk érzékeltetni, mi a baj a magyar külpolitikával.
„Semmilyen külpolitika, legyen akármennyire tősgyökeres, nem vezethet sikerre, ha kevesek fejében születik, és senki nem hordja a szívében.”
Ezen a héten Orbán Viktor megint diplomáciai huszárvágást próbált végrehajtani. Még csak nem is egyet. Először a visegrádi országok rendkívüli csúcstalálkozóján próbálta kész helyzet elé állítani az Európai Uniót azzal, hogy döntést erőltetett a Macedónia és Bulgária déli határának katonai-rendészeti megerősítéséről. Kudarcot vallott, mivel Csehország – feltehetőleg német sürgetésre – meggátolta a határozathozatalt. Ez már csak azért is jól jött, mert így Bulgária elkerülhette, hogy – feltehetőleg amerikai, de meglehet, brüsszeli sugallatra – meg kelljen tagadnia az együttműködést. Az egy hónapos csúszást a nyugati sajtó Berlin sikerének könyvelte el, Merkelék abban bíznak, hogy addigra csak kirajzolódik a közös akcióterv, amit rá tudnak erőltetni Orbánra és Ficóra. A magyar közvélemény azonban, bár a többség nyilván támogatja a menekültek kívül tartását, nem „hordja a szívében” a Nyugattal való szembefordulást. Túl sokan tartják ezt az egészet a kormányfő magánbizniszének, ami megnehezíti számára a hatékony fellépést.
Ugyanez a helyzet a Vlagyimir Putyinnak tett szívességekkel. Feltehetőleg a Fidesz törzsszavazóinak sem kedves gondolat, hogy Magyarországnak barátkoznia kellene a 2014 utáni Oroszországgal. Tipikusan „kevesek fejében megszületett” ötlet, amely már csak történelmi okokból sem számíthat széles támogatásra. Főleg nem akkor, amikor az oroszok egyre kevésbé engedhetik meg maguknak a magyar rezsim bőkezű szponzorálását. Moszkvától egyelőre anyagi előnyöket sem lehet várni, legalábbis ami a magyar népet illeti. Nem lenne meglepő, ha saját párttársai is bírálni kezdenék a miniszterelnök értelmetlen keleti kalandjait.
„A komplexitás ellehetetleníti a rugalmasságot, ezért különösen fontosak a korai döntések.”
Orbán 2010-ben úgy vélte, ki tudja alkudni Brüsszelben és Berlinben a költségvetési hiány felfuttatását, s ez lesz az alapja azoknak az intézkedéseknek, amelyek lehetővé teszik friss politikai hatalma évtizedekre való bebetonozását. Európában azonban ez utóbbi nem méltánylandó szempont, ráadásul javában tartott az euróövezet válsága. Nemet mondtak neki, ő pedig ahelyett, hogy a realitások irányába fordult volna, arab, kínai, majd orosz forrásból remélte előteremteni az „ingyenpénzt”.
|
Aztán Orbánnal is csak sikerült valahogy
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Nem járt sikerrel, így szüksége lett a magánnyugdíjalap milliárdjaira, az ágazati különadókra, ami sorozatos konfrontációkhoz, a piac elbizonytalanodásához, a gazdasági növekedés szükségtelen fékeződéséhez vezetett. Az a döntése, hogy egyszeri, bár nagyarányú választási győzelmét Magyarország gyors és teljes átalakítására, az illiberális demokrácia kiépítésére használja föl, elkerülhetetlenül sodorta konfliktusba a Nyugattal és lökte Moszkva karjába. Innen pedig már nehéz, ha nem lehetetlen korrigálni, akár elfoglalják az oroszok a Krímet, akár nem. De elfoglalták, vagyis mégis váltani kéne, ám a kialakult viszonyok között ez gyakorlatilag képtelenség.
„A jelszavak mögött intellektuális vákuum húzódik.”
Amikor egy magyar vezető azzal érkezik Moszkvába, hogy „a magyar nép üdvözletét hozom az orosz népnek”, az ember óhatatlanul összerezzen és a naptárra néz. Orbán keleti útjain hihetetlen szóvirágokkal tud előállni, mert azt hiszi, vendéglátói ezt várják el tőle. Ha lenne mögötte szakértő diplomáciai kar, nyilván értésére adná, hogy Kazahsztánban, de még Mongóliában is a XXI. században járnak, az arabok pedig régóta jól tudnak számolni. A világ legnépesebb iszlám országában, Indonéziában is nyilván tudják, miket mondott az elmúlt évben a zömmel muszlim migránsokról, szóval jobb lenne más, pragmatikus, a kölcsönös előnyöket kézzelfoghatóan érzékeltető üzenetekkel előállni. Ilyenek azonban nincsenek. Nem azért látogat el valahová, mert a kapcsolatok szintje ezt megkívánja, hanem azért, mert oda még elmehet.
„Az államférfinak olyan feltételezések alapján kell cselekednie, amelyek valóságosságáról akkor nem tud meggyőződni; a történelem fog ítéletet mondani fölötte annak alapján, mennyire bölcsen kezelte az elkerülhetetlen változást, és mennyire tudta megőrizni a békét.”
A világ gyorsabban változik, mint valaha. Magyarország nem kerülheti el az alkalmazkodást. Vagy önként, saját viszonylagos előnyeit kihasználva próbál szörfözni, vagy ütemet téveszt, és maga alá temeti a gigantikus hullám. Manapság egyetlen európai ország vezetőjének sincs könnyű dolga. Az azonban már most is látszik, hogy a magyar miniszterelnök, legyen szó az unión belüli viszonyokról, a nemzet biztonságát alapvetően garantáló magyar–amerikai kapcsolatokról vagy a menekültválságról, nem tompítani, hanem folyamatosan élezni igyekszik a helyzetet. Úgy tűnik, mintha a modern kor kihívásaira a XX., sőt a XIX. századba való visszatéréssel kívánna reagálni. 1867 és 1914 között volt az országnak komoly, felfelé ívelő időszaka, de persze volt Világos, Trianon, 1941, 1944 és 1948 is. Ha ez az egész erőszakba torkollik, abban neki komoly része lesz.
Konklúzió helyett egy utolsó, kettős idézet:
„Richelieu bíboros halálhírét véve VIII. Orbán pápa állítólag azt mondta, ha van Isten, Richelieu bíborosnak sok mindenért felelnie kell. Ha nincs, nos, akkor sikeres életet élt.”
