galéria megtekintése

Die Eichen

Az írás a Népszabadság
2015. 09. 24. számában
jelent meg.


Csider István Zoltán
Népszabadság

„Maradjanak nők és maradjanak fák” - Kaukázus

„Figyelj, bocs, ma már nem érek vissza, mondd meg a Tominak, hogy boldog harmincadikat és hogy bepótoljuk, okés? Itt ragadtam. Hogyhogy hol vagyok? Hát mondtam. Hallasz? Okés, csak már csak két százalékom van, és persze nincs nálam töltő.

El tudod képzelni, hogy itt nem lehet kártyával fizetni az állomáson? Minden vonat megáll, érted, az összes, nemcsak a csicska zónázók vagy a sebesek, de az intercityk is meg a nemzetközi gyorsvonatok is, és nem képesek egy terminált beszerelni – mert oké, nekem még csak elmagyarázza valahogy ez a mísz picsa, hogy a legközelebbi automatához hogy jutok el, de mit csinál Hansszal und a kedves famíliával, mondjuk? Hogy mondja el nekik, hogy ja, cirka zwanzig Minuten járóföld, itt tetszenek menni egyenesen kétsaroknyit, aztán jobbra, ott háromsaroknyit, és akkor a régi főiskolánál tovább egyenesen, nem tetszenek tudni eltéveszteni, az a nagy grün épület a rendőrlámpánál, ahol a tölgyfák állnak, értik, die Eichen?

 

És amúgy nekem is hiába magyarázta el, mert két percem volt az utolsó pesti vonatig, a sorban meg senki nem akart kölcsönadni 2830 forintot jegyre, amit amúgy megértek, tiszta dzsuva a blúzom és már akkor is bűzlöttem az unikumtól, a frizurám sem éppen olyan,mint délután, amikor megérkeztem...

Amúgy nem jártam itt vagy tíz éve. Illetve pontosan tíz, hiszen most szervezik a találkozót őszre – arra amúgy nem hiszem, hogy jövök. Most is csak a temetésre jöttem. Már akkor is idegen test voltam az osztályban. Egy idegen, fogható test. Két dologra voltam jó ezeknek, hogy lemásolják rólam a matekházit, meg hogy megujjazzanak az udvaron, a csarnok mögött, és aztán persze én lettem az évfolyam kurvája, pedig én mindig csak annak hagytam megujjazni magam, akibe szerelmes voltam, és miután jött a Morzsi, már senki másnak, csak neki. A lányok meg alapból utáltak.

Milyen temetés? Hát ne csináld már, mondtam: a töritanárom halt meg, múlt héten, a Facebookjáról tudtam meg, a felesége írta ki, hogy tragikus hirtelenséggel. Hatvanéves volt. Ez amúgy azt szokta jelenteni, hogy baleset vagy öngyilkosság, tudtad? A hosszan tartó betegség után az a rák rendszerint, a tragikus hirtelenséggel meg baleset vagy...

Hát itt a kommentekből kiderült, hogy nem baleset. Hanem önakasztás. A Morzsi tanár úr önakasztása – ez valami Mórába oltott Ionescó is lehetne, nem? Jól van, hadd nevessek már rajta, hát mit kezdjek a halállal, ha már nevetni se tudok rajta?

A többi tanárt én is leszarnám, de a Morzsit nem. Az utolsó évben összejöttem a Morzsival. Nem volt szép a Morzsi – csak szilárd. Nagy, szilárd, biztos, mint egy tölgy. Az kellett éppen. Nyugi, már nagykorú voltam. Kettessel érettségiztem, egy szót nem segített a szóbelin, nagyon figyelt, hogy ne legyen mire másoknak felfigyelni. De szeretett azért.

Ma meg eljöttem hamar, nem vártam meg, hogy a földbe tegyék. Beültem a restibe, és elkezdtem unikumozni, aztán ettem egy nagyon rossz csalamádés hamburgert, hogy bírjam az unikumot, aztán bejött egy kutya, egyedül, gazda nélkül, és egyből a lábamnak jött, akkor öntöttem le magam, és sorba’ rendeltem az unikumokat, és kutyáztam, majd a következővel elmegyek, majd a következővel, és akkor így késtem le, most meg már a resti is bezárt.

Nem tudom, majd lesz valami, csak kibírom 4:36-ig valahogy. Ja, ne izguljál, nem vagyok egyedül, ez a kutya, ez jön utánam. Nem tudom. Kimegyek a temetőbe, oda még éjjel is kitalálok, a régi főiskolánál kell balra fordulni. A Morzsihoz. Ott is tölgy van, a sírjánál, azt hiszem. És akkor ott vannak ketten. Vízszintes, függőleges, kilenc betű: Die Eichen.”

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.