Mi köze van mindennek a devizahitelekhez? Az, hogy a hitelezés effajta formája kizárja a kockázat megbízható felmérésének lehetőségét. Az adós forintot kap kölcsön, és forintot fizet vissza, de hogy mennyit, nem tudhatjuk, mert annak meghatározása egy olyan tényezőtől – a svájci frank árfolyamától – függ, amire sem az adósnak, sem a banknak, sem pedig a magyar nemzetgazdaságnak nincs értékelhető hatása. Az adós a kölcsönt nem egy svájcifrank-alapú gazdasági tevékenységbe, hanem a forintalapú magyar nemzetgazdaságba fekteti, és a forintalapú jövedelméből törleszti. De mivel nem tudjuk, hogy mennyit kell majd törleszteni, nem tudjuk, hogy jövedelme elég lesz-e a törlesztésre, a vállalati hitel esetében pedig szintén nem tudhatjuk, hogy a hitelből létrejött befektetés kifizetődőnek bizonyul-e. A még mindig siralmas beruházási ráta jelentős mértékben e tényezőnek tulajdonítható.
A devizahitelezés pártolóinak válasza, miszerint az adós tartozása meg van határozva, hiszen annak svájci frankban kifejezett összege ott van a szerződésben, egy pénzügyi sületlenség, mert nem az a kérdés, hogy a kölcsön összege valamilyen, a kölcsön gazdasági szerepétől független mérőegységben meghatározásra került-e, hanem az, hogy az adós várható forrásai milyen arányban vannak a kölcsönhöz fűződő terhekkel. Hasonlóképpen sületlenség a Kúria által is elismert „kirovó/lerovó” összeg közti megkülönböztetés, hiszen éppen ez az egyedülállóan magyar, a nemzetközi gyakorlatban ismeretlen fogalom az, ami a kölcsön tőkeértékének elbizonytalanításához, végső soron a pénzügyi rendszer instabilitásához vezet.
Nem is meglepő, hogy a magyar bankok nem pénzforgalmi („cashflow”), hanem eszköz („asset”) alapon hiteleznek. A hitel elbírálásánál nem a várható jövedelem mértéke, hanem a jelzáloggal terhelt ingatlan vagy egyéb eszköz vélt értéke a fedezet. E gyakorlat nem teszi a bankot érdekeltté, hogy megvizsgálja, majd a futamidő alatt lelkiismeretesen kövesse az adós teherbíró képességének alakulását. Ez, mint ahogy az egyre növekvő minősített hitelállomány tanúsítja, utat nyit a felelőtlen túlhitelezésnek. Megkerüli a kölcsön felhasználásából fakadó kockázatok felmérését, nem azt vizsgálja, amit kellene – a felhasználás gazdasági ésszerűségét, kitermelt megtérülését –, hanem csupán azt, és azt is rosszul, hogy az elzálogosított eszköz becsült értéke elégséges-e a kinnlevőség behajtására. Az eredmény a nemzetgazdaság eladósodása, felhalmozott vagyonának felélése, mert a kockázatok felmérésére szakmailag szakosodott pénzügyi rendszer nem végzi a dolgát, a jogrendszer pedig olyan konstrukciókat szentesít, amelyek ezt a felelőtlenséget díjazzák.
Mi sem bizonyítja jobban a Kúria decemberi jogegységi határozatának, az ebben hivatkozott kirovó/lerovó elmélet törékenységét, mint a Kúriának a Kásler-ügyben hozott minapi döntése. Decemberben a Kúria még úgy látta, hogy „a devizaalapú kölcsön mögött… devizaforrás van”, most pedig azt állapítja meg, hogy a kölcsön devizaösszege, tehát a szerződésben rögzített svájcifrank-összeg „a devizaalapú kölcsön esetén nem kerül átváltásra”. De ha a kölcsön mögött „deviza áll”, ami azonban nem került átváltásra, hogyan lett „a kölcsön mögött” feszítő devizából az a forintösszeg, amit az adós kézhez kapott?
Valójában a bankok forintkölcsönt folyósítottak a forintkamatnál alacsonyabb kamattal, amit a forrás oldalon nagyon összetett csereügyletekkel és szintetikus termékekkel finanszíroztak. Az adósra terhelt lezárhatatlan nyitott devizapozíció a bankoknak biztosított spekulációs teret, amiből részben fedezték a kölcsön alacsony kamatát, részben realizáltak egy csinos nyereséget. Tehát nem tényleges, hanem színlelt árfolyamkockázatról van szó. A bank nem egy létező és realizált árfolyamveszteséget hárít a fogyasztóra, hanem a fiktív árfolyamkockázat alapján a fogyasztótól beszedett összegből és a kamatra vonatkozó csereügyletekből fedezi az alacsony kamatot és biztosít magának profitot. Röviden: az „árfolyamkockázat” nem vagy csak részben valós. (A bankok devizaforrása sohasem haladta meg a devizakölcsönök összegének a felét.)
Mindennek tükrében a Kúria leendő jogegységi határozatának első három kérdése rossz. Az első feltételezi, hogy a tranzakció része egy tényleges árfolyamkockázat, amit a kérdés szerint „korlátozás nélkül a fogyasztó visel”. De nem ez a tényállás, hanem az, hogy az árfolyam alakulása alapján az adós a felvett összegnél többet/kevesebbet fizet vissza, a különbözetből pedig a bank gazdálkodik. A kérdés, miszerint a kockázat áthárítása a fogyasztóra „tisztességtelen-e”, csak akkor lenne értelmezhető, ha egy valós kockázat valós áthárításáról lenne szó.
A második kérdés szintén rossz, mert nem teszi világossá, miről kellett volna a pénzintézetnek tájékoztatást adni: a szerződés által életre hívott tényleges folyamatokban rejlő kockázatokról, a fogyasztó által vállalt kötelezettség kockázatáról, vagy úgy általában az árfolyam-ingadozások okozta veszélyekről?
A harmadik pedig minden alap nélkül feltételezi, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás önmagában nem döntheti romba az érvényes szerződés előfeltételét, miszerint az „a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése”.
A Kúria nehéz helyzetben van. A jó döntéshez megalapozott tényekre van szükség, amelyek sajnos nem állnak sem a Kúria, sem a társadalom rendelkezésére. Az utolsó két kormány megbocsáthatatlan mulasztása, hogy nem hozott létre egy olyan független, megfelelő szakértelemmel rendelkező testületet, amelyik megállapította volna a devizahitelezéshez fűződő összes operatív tényt. Mindaddig, amíg ez a mulasztás fennáll, a rossz kérdések és rossz válaszok kockázata velünk marad, és a kormány nem lesz képes a gondot megnyugtató, a társadalom számára is érthető módon rendezni. A gazdasági növekedésre gyakorolt káros hatásról pedig ne is beszéljünk.
A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
