A hazai internet felbolydult a török kormánypárt relatív vereségének hírére. A kommentezők viccelődnek az illiberális mintaállam mintavezetőjének kárára. Érkezik az Orient Expressz – olvastam. Nem csak Magyarországon vetik össze a török kormánypártot és vezérét a hazai kormányzó erővel és Orbán Viktorral. Recep Tayyip Erdoganban is populista politikust látnak, aki könnyű kézzel kezeli a demokráciát, játszik tradicionalista, vallási húrokon, használja a nagyhatalmi múltat. A vasárnapi választáson azonban legkevesebb időszakos kudarcot vallott Erdogannak azon terve, hogy az országot elnöki köztársasággá tegye, alkotmányreformmal tovább csökkentse a hatalomtól független testületek, szervezetek ellenőrző, kiegyensúlyozó szerepét.
Erdogan pártja tizenhárom éve hatalmon van. Kezdetben pártjában együtt voltak a „mérsékelt” politikai iszlám hívei és a liberális demokraták is. Összefogta őket a törekvés, hogy felszámolják a hadsereg, a régi elit hatalmi monopóliumát. A párt felgyorsította a gazdasági fejlődést, bevonta az anatóliai vallásos középrétegeket is a hatalom és az üzleti siker köreibe. Erdogan évei alatt megháromszorozódott az átlag török jövedelme, megszűnt az infláció, özönlött az országba a külföldi tőke.
Sokáig jól mentek a dolgok a külpolitikában is. Amikor kitört az „arab tavasz”, sokan mondták (Erdogan is elhitte), hogy a török állapotok modellként szolgálhatnak majd a despotikus uralmat levető muzulmán világban, az araboknak. Ez nem jött be, sőt Törökország reputációja romlott a térségben. De ugyanez igaz az EU-val való viszonyra is. Ennek oka az unióban is kereshető. A török belépési folyamat gyorsítását olyan tagállamok sürgetik, amelyek lazább uniót akarnak (például Nagy-Britannia). Azon államok, ahol népes török, muzulmán kisebbségek élnek (Németország, Ausztria, Franciaország), élesen ellenzik a belépést.
