Délibáb

Ilyentájt rendszerint feltűnik a közszolgálati tévé képernyőjén Czomba Sándor munkaügyi államtitkár – vagy ha túl jó az adat, akkor maga a miniszter –, hogy elmagyarázza a számokat, de nem azt, ami mögöttük van. A sikergépezet, azaz a kormány minden eszközt bevet ahhoz, hogy a „munkaalapú társadalom” talapzatára megfelelően stabil felépítményt szerkesszen: itt adót csökkent, ott támogat, amott munkahelyeket teremt.

Az más kérdés, hogy mindezt mennyire ésszerűen és mennyire drágán teszi. Egy kormánytámogatással készülő, tegnap bejelentett beruházás minden egyes álláshelye 12 millió forintba kerül, s e téren is egyre húzósabb számokkal találkozunk.

A versenyszféra munkahelyteremtő képessége, de főképp a hajlandósága nagyban függ attól, hogy mennyire kiszámítható a gazdasági környezet, és a kormány mennyire és főképp mennyivel támogatja a terveiket. A számokhoz szokott embernek azonban nehéz bármit kezdenie azzal, amit Czomba Sándor ex cathedra kijelent, vagyis hogy a foglalkoztatási helyzet javulása „túlnyomórészt” a versenyszférához köthető, amikor azt látja, hogy az elképesztő méretűre hizlalt minisztériumok gálánsan megfizetett hivatalnokgárdái élő példaként mondanak ennek ellent.

Normális országokban éppen az állami szféra karcsúsítása folyik – persze lehet, hogy ez is csak egy ócska illiberális trükk, amelyet a még köztünk rejtőzködő szabad demokraták terjesztenek.

Marci fiam útitársával eközben Trondheim felé kerekezik az itthon meg nem kapott munkalehetőséggel a hátizsákjában, és baromira nem érdekli, amit Czomba Sándor szónokol arról, hogy a súrlódásos szint, azaz 300 ezer alá csökkentik a munkanélküliséget, meg hogy a közmunka helyett egyre inkább a versenyszféra lesz a növekedés motorja. Azt mondja, Norvégiából tényleg nem érteni a magyarokat, meg hogy északi fényt már látott, délibábot viszont nem kerget.