Időszerű kérdés ez ma Európában, amely a deklarációk szerint vallási/kulturális gyökereit tekintve keresztény. A brüsszeli merényletek után sokan még inkább igazoltnak érzik azt a felfogásukat, hogy a migránsok nem tartoznak a felebarát kategóriájába, így nem vonatkozik rájuk a sarkalatos keresztény etikai kívánalom: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!" Ez a parancsolat először a mózesi törvényben nyert megfogalmazást, Jézus azonban kiemelte, hangsúlyossá tette. Így szerepelt eredetileg az Ószövetségben: „Bosszúálló ne légy, haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeresd felebarátodat, mint magadat!" (3Móz 19,18.) Ebből vezette le a Jézus-korabeli farizeizmus azt a megállapítást, hogy „az én népem fiai" számítanak felebarátnak, az e körön kívül állók ellenségek. Így született meg a parancsnak az az értelmezése, amelyet Jézus hegyibeszédében idézett, majd helyreigazított: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet!" (Mt 5,43.) A parancsolat farizeusi értelmezése nem vette figyelembe azt a másik felhívást, amely a mózesi törvényben hozzákapcsolódik, és egyértelműsíti a felebarát fogalmát: „Olyan legyen nektek a jövevény, aki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött lenne, és szeresd őt, mint magadat." (3Móz 19,34.)
A Kossuth rádióban nap mint nap követik egymást a száraz közlések a tengerbe fulladt migránsok százairól, az Európa határainál feltorlódott sokezernyi migráns embertelen körülményeiről, akiket „humanitárius katasztrófa fenyeget". Naponta várom, hogy majd csak elhangzik egy szó, amelyben tükröződik az emberi együttérzés minimuma – ez beleférne a hírközlés műfajába is. Például ilyen jelzők: sajnálatos, szomorú, szívfájdító, megrendítő. De hiába várok, a migránsok nem tartoznak a felebarát kategóriába. A rideg tényközlés önmagában is sugallja: természetes dolog negligálni vagy akár gyűlölni őket, hisz ellenségek.
A közbeszéd pedig hat, fertőz, mérgez, mint a minap írta Fenyő D. György olyannyira igaz cikkében (március 24.). Miért idézőjeles ennek az írásnak a címe? „Mérgezés." Azért, mert régen megfogalmazta már ezt a kérdést valaki sajátos összefüggésben. Jézushoz ment egy írástudó, és feltette neki a kérdést: „Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet?" Jézus visszakérdezett: „A törvényben mi van megírva, hogy olvasod?" Az írástudó ugyanazzal a kettős alapelvvel foglalta össze válaszában a tízparancsolat lényegét, mint máskor maga Jézus is. Felelete elismerésben részesült, de hozzá kapcsolódott egy felhívás: „Jól feleltél, ezt cselekedd és élsz!" A beszélgetést megörökítő feljegyzés így folytatódik: „Ő pedig igazolni akarva magát, mondta Jézusnak: De ki az én felebarátom?" Ha ugyanis a „szeresd felebarátodat, mint magadat", nem csupán szép eszme, hanem cselekvésre szólít, akkor rögtön ott a kérdés: De hát ki az én felebarátom, kit kellene nekem úgy szeretni, mint magamat?" (Lk 10,25-29). Az írástudó lelkiismerete nem keményedett meg annyira, hogy ne tudta volna: a parancsolat valójában azt kívánja, hogy kivétel nélkül minden embert felebarátjának tekintsen, ezért mentséget keresett arra, hogy miért nem cselekszik így. Jézus az irgalmas szamaritánus példázatát mondta el válaszul.
