Budapesten három jelentős múzeum is szégyenletes helyzetben van. A műszaki, amelynek fél évszázada nincs saját kiállítóhelye; a természettudományi, amelynek épületét megszállta az úgynevezett közszolgálati egyetem; és az építészeti, amelynek momentán egy várbeli kiállítóterembe van bezsúfolva a gyűjteménye, és egyetlen alkalmazottja az igazgató. A városligeti múzeumnegyed koncepciójának ésszerűségét talán semmi sem jellemzi jobban, mint a tény, hogy e három közül csak egynek a helyzetét kívánta a kormány egy új épülettel éppen itt megoldani.
Egészen mostanáig: az építészeti múzeum ugyanis immár hivatalosan is kipottyant a megalomán álomból, „máshol keresnek neki helyet” – ami körülbelül annyit jelent, passzé. Évek óta keresi mindenki, akit egy kicsit is érdekel a magyar múzeumok, illetve Budapest sorsa az értelmet e terv mögött. Kezdettől fogva merőben ötletszerűnek tűnik azon intézmények listája, amelyekkel körbe akarják bástyázni azokat, amelyek vélhetően valóban fontosak a kormánynak: a Nemzeti Galériát meg a Néprajzi Múzeumot. Felfoghatatlan az a makacsság is, amellyel kitartanak a liget beépítése mellett – hiszen aligha azon múlik a világszenzáció sikere, hogy a Szépművészeti Múzeumtól srégen előre, a zöldben húzzák-e fel az ördög tudja, mire szolgáló Magyar Zene Házát, vagy tőle srégen hátra, a Nyugati pályaudvar mögötti, rehabilitációra váró rozsdazónában.
A múzeumnegyedről szóló legújabb kormánydöntés tehát deklaráció: mondhat mindenki amit akar, tiltakozhatnak az építészek, és a fákhoz kötözhetik magukat a civilek, a ligetben fogunk építkezni. A tervek között továbbra is szerepel a Nemzeti Galéria (magyarán: a volt királyi palota körüli kavarásról a legkevésbé sem tettünk le), újrapályáztatjuk a Néprajzi Múzeum épületét (ergo: a Kossuth téri palotát visszakapja a Kúria), és ha már azt hittétek, pajtikáim, hogy nem tudunk meglepni titeket, hát tessék. A bűvész cilinderéből előkerült a Városligeti Színkör épülete, hipp és hopp, azt is helyre fogjuk állítani.
