A barguzini Petőfi a szememben mindig a rendszerváltás egyik szimbólumának számított. A szabadság maga testesült meg abban az abszurd vitában, hogy egy vékonydongájú magyar költőt vagy egy burját asszonyt kapart-e ki az égő szemű kazánkirály az isten háta mögötti sírból. Hiszen negyedszázaddal ezelőtt a hatalomtól végre nem, legfeljebb a rációtól korlátozott cselekvés mintapéldája volt, hogy igen, ebben az új világban mindenkinek szabadságában áll az önmaga által szabott úton járni. Ha úgy tetszik neki, hát tessék: keresse Petőfit.
Az már más kérdés, hogy a rendszerváltáskor az ember hajlamos volt azt gondolni, a szabadság valóban az ész uralmát hozza el. Hogy persze ki-ki zsákszámra költheti a pénzét hagymázos lidércek üldözésére, ám ha a szólás szabadsága jegyében feketén-fehéren ki lehet mondani, hogy ez bizony nem más, mint hagymázos lidérc, akkor előbb-utóbb eljön az idő, amikor a tények elválnak a hitbéli kérdésektől. Kilencvenben én például biztos voltam benne, hogy a mámoros bizonyosság, miszerint lám, mindent le lehet írni és mindent el is lehet olvasni, egy józanabb, egy jobb világot hoz el. Hogy a hazugságokat nem más, mint a polgári tájékozottság leplezi majd le egymás után. És hogy igen, végül a burját asszony is megtérhet a barguzini sírba.
Ehhez képest ma egy nagyszabású fesztivál keretében „eltemetik Petőfit” a Nemzeti Sírkertben, dalolnak és táncolnak az emlékére, ahogy a jelentősebb sorsfordulókon általában, most is született nemzeti oratórium, és persze precízen kijelölték az ellenséget is – mások mellett: a mindenkori magyar kormányt és az Akadémiát –, amely akadályozni igyekezett ezt a végkifejletet. És minderre persze lehet mondani, hogy ebben az őrületben nem hisz más, csak Morvai Ferenc, és a többiek számára legfeljebb „van az a pénz”, amennyiért hajlandók Petőfit látni egy kupac csontban, de a helyzet mégiscsak az, hogy egy újabb ponton kap gellert a nemzeti emlékezet, ismét eltemetnek valamit, amit inkább tisztázni, kibeszélni kellett volna.
