Ő néhány éve igen intenzíven foglalkozik Princippel. Idén, a centenárium évében egész Szerbia intenzíven foglalkozni fog vele. Lesznek további szobrok, mindenféle programok, kiadványok, múzeum.
Nekünk itt, Pesten eszünkbe juthat Lékai János, aki teret kapott a szocializmusban, mert 1916-ban megpróbálta meggyilkolni Tisza Istvánt. (Ő is olyan kétbalkezes pancser volt, mint Princip, csak nem volt akkora mázlija.)
|
Szarajevó, 1914. június 28.: Gavrilo Princip letartóztatása
MTI reprodukció |
Eszünkbe juthat természetesen Petőfi, aki 1848 decemberében lelkesen üdvözölte a nyakunkra küldött osztrák főparancsnok és a bécsi hadügyminiszter meggyilkolását, s arra biztatta a népet, hogy a királyok felakasztásával váljon még hatalmasabbá.
Attól tartok, általában is rossz ötlet a történelmi emlékezetet szobrokkal élénkíteni. A szobrok nem élénkítenek, hanem megbénítanak. Szoborstátuszukból kifolyólag példaképként emelkednek a gyarló emberek fölé, holott a megszobort történelmi személyiségek is mind-mind gyarló emberek.
A történelemtől mindig a jelenben akarunk valamit. Befolyásolni igyekszünk a világunkat valamivel, amit érvényesnek tartunk belőle. Az idő pedig minden történelmi ideát, törekvést elkoptat.
Minden történelmi mozzanatnak van vitatható és hasznosítható tanulsága, és semminek sincs érintetlen érvénye. Ezért aztán a történelem a szabad és elfogulatlan kutakodáson és vitákon keresztül hathat jótékonyan, szobrokkal pedig nem lehet vitatkozni. Azok örök érvényű történelmi igazságokat demonstrálnak. Azt, ami nincs.
Száz évvel ezelőtt a Balkánon a nacionalista és a birodalmi opció létezett, semmi más. Nagy pándélszláv nemzetállamban egyesíteni a Balkán nagy részét – ezt a koncepciót szolgálta a szerb titkosszolgálat által szervezett merénylet. Nagy és erős balkáni egységgel trialistává erősíteni a dualista Habsburg Birodalmat – ez volt a meggyilkolt trónörökös koncepciója. Ezek a koncepciók nem adtak esélyt a békének. „Délszlávia” vértengerben született, újult meg és süllyedt el.
A délszláv „nemzeti törekvések” véres történetének tömérdek olyan tanulsága van, amely erősen érinti Magyarországot is. Ez befejezetlen történet. Nem lehet túllépni rajta sem üres tagadással, sem üres állítással. A szobor üres állítás. Nem szólal meg, csak annyit mond: itt áll, akinek igaza volt. És pont.
Az üres tagadásból pedig hiányzik mindaz a szenvedés, szenvedély, igazságérzet, azonosulási igény, amely a szerb titkosszolgálat által felhasznált fanatikus ifjoncokat vezérelte. Minél többet érteni és semmivel sem azonosulni: így lehet a történelemből a legtöbb erőt nyerni. Ettől az erőtől foszt meg a csönd is, a szobor is.
