Sötétedett már, amikor azt a nőt az utcáról megláttam, s habár hidegen szemerkélt az eső, megtorpantam, mert nem tudtam levenni róla a szememet. Egy fodrászat előtt mentem el, s amikor a nagy üvegportálon át benéztem, egyedül csak azt a nőt láttam ott, aki miatt meg kellett állnom. Azért figyeltem fel rá, mert egy székben ült a tükör előtt, és saját magát nézte. S milyen szép volt magában elmerülve!
Egyedül volt saját magával, a haját igazgatta, és mosolygott. Láttam a megkétszereződött tekintetében, hogy számára megszűnt akkor a külvilág, és forgásában megállt a bolygó, nem létezett saját magán kívül semmi más. Láttam a szemén, hogy elégedett a látvánnyal. Puhán ült, s a jobb lábát maga alá húzta. Hirtelen megirigyeltem érte. Bejön reggel nyolcra és boldogan hazamegy este hatkor. Megjelent az életében a rend. Van munkája, és lám csak, van ideje munka végén üldögélni kicsit. Nem rohan bevásárolni, nem szalad gyerekért óvodába, s nem aggódik a holnapért. Mondom, megirigyeltem...
Mi itt futunk kívül az esőben, száguld velünk a villamos, a busz vagy a metró, és az ablaküvegben meg a kirakatban folyton csak elmosódott arcokat látunk. De ha kiélesedik a kép, akkor sem ismerünk magunkra. Ki vagy te, aki eljársz az én nevemben? Idemész, odamész, köszönsz, és kimondod a nevem. Hogy jössz te ehhez? Ki vagy te ott, abban a városi kirakatüvegben?
