A kelet-ukrajnai tűzszünethez a felek „általában” tartják magukat. Tegnap este unos-untalan ebbe a mondatba lehetett ütközni, ami persze az elemzőben gyanakvást keltett, ahogyan hasonló érzés fogta el a csütörtöki – német és francia csúcsszintű közbenjárással létrejött – minszki egyezmény olvastán.
Mondhatnám, a világon nem volt még ilyen. Ahol tűzszünetet hirdetnek, ott a tüzelés nyomban megszűnik, de ezúttal a szemben álló felek – az ukrán kormány és a kelet-ukrajnai orosz „népköztársaságok” – mintegy felhatalmazást adtak egymásnak, hogy lődözzenek még három napig nyugodtan, aztán szombat éjfélkor hagyják abba. Ez alapjában véve a Moszkva által támogatott lázadóknak kedvezett, mert nemhogy egy négyzetcentimétert is fel kellett volna adniuk az általuk meghódított területekből (Donyeck, Luhanszk és Mariupol vidéke), a szó stratégiai értelmében erősíthették is pozícióikat. Lévén tűzfegyverekben erősebbek, mint a túloldal. Ráadásul a megállapodás nyitva hagyta annak a nyolcezer ukrán kormánykatonának a sorsát, aki, mint Paulus 6. hadserege Sztálingrádnál anno, egyfajta katlanba szorulva várhatja a semmi jóval nem kecsegtető jövőjét.
De mindez apróság ahhoz képest, hogy a minszki egyezmény leglényegesebb pontjai – a nehézfegyverzetek visszavonása, egy 50-100 kilométer széles ütközőövezet kialakítása, aztán az ukrán alkotmány módosítása a „népköztársaságok” autonómmá tétele végett, választások lebonyolítása Luhanszkban és Donyeckben, az ukrán–orosz határ ukrán felügyelet alá helyezése – egyáltalán végrehajthatók és ellenőrizhetők lesznek-e. Mint a felsorolásból is kitetszhet, hosszú-hosszú, heteket, sőt hónapokat igénylő feladatokról van szó, amelyek az egységes Ukrajnának kevés jót jelentenek.
