A küldetés eddigi sikeressége legalábbis kétséges.
Talán egy igaz mese segítene. Azokból mindig sokat tanul az egyszeri ember, bármekkora uborkafára repítette is jó sorsa vagy kedvenc királya.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, tele szegény emberrel. Nem ám a csillogó sétálóutcák kellős közepén laktak ők, hanem bizony ott, ahová még a madár is alig jár, hát még helyi járat. A szegény emberek korábban a környékbeli bányákban dolgoztak látástól vakulásig meg a tüzet okádó vaskohászatnál. De jött a rendszerváltás nevű hétfejű sárkány, s az ő sarkukra kötött elsőként útilaput a nagy privatizátorgépezet.
Sírtak, ríttak a szegény emberek, nem tudták, hogyan teremtik elő ezután a másnapi betevőt. Ott volt a sok éhes szájú kölök, aki közül – ahogy telt-múlt az idő – egyre kevesebb hitte, hogy belőle is lehet legkisebb királyfi. Magukra maradtak, mint Isten madarai. Tiszta búza helyett gyakran kellett beérniük lapos bodaggal, keserű gombával, s nagy ünnep volt, amikor kurta farkú kenőmájas is került az asztalukra.
Hírét vették a szegény emberek, hogy a terülj-terülj, asztalkám akciócsoport hozzájuk is eljön, s legalább egyszer jóllakhatnak abból, mi szem-szájnak ingere. De hiába fenték a fogukat lisztre meg krumplira, mert a város nagy hatalmú nagyura közhírré tétette, hogy az ő birodalmában bizony nincs éhes ember, itt kolbászból van még a kerítés is, aki meg ennek ellenkezőjét állítja, azt bizony deresre húzatja.
Sírtak, ríttak a szegény emberek megint. Ám ekkor előállt a Legkisebb Királyfi Civil Szervezet, s azt mondta, egy élete, egy halála, mégis elhozza a terülj-terülj, asztalkámat a szegény embereknek. Lett is nagy öröm és némi fejetlenség, tumultus meg lökdösődés, de hát az vesse rájuk az első követ, aki még sose volt éhes. A város nagy hatalmú ura bizonyára még sose volt, máskülönben nem azt számolgatná most, hány rózsatő sérült meg a nagy dínomdánomban. S nem mondaná, hogy több százezres a kár, mert azt még az egyszeri szegény legény is abakusz nélkül kiszámítja, hogy ehhez bizony valóságos rózsatengernek kellett volna hömpölyögnie az első urunk, királyunkról elnevezett téren, nem pedig néhány ványadt tőnek, miként az a helyszíni fotográfiákon jól látszik.
„Eddig volt, mese volt, Kelemennek kedve volt, a gatyája tele volt, edd meg, ami benne volt.”
