Vagy tíz éve Mátraházán szakadó esőben jobb híján egy buszmegállóba szorulva reménykedtünk valami kedvező változásban. Mellettem nyugdíjas német házaspár várta a buszt vagy az eső végét. Túrazokni, bakancs volt rajtuk, ránézésre hetvenen felüli, amolyan kortalan „nyugati" öregek voltak, akik a dolgos évtizedek után körbeutazzák a kontinenst.
Nem voltunk benne biztosak, hogy nem gyalogoltak többet aznap, mint mi. Mind azt gondoltuk, hogy majd mi is ilyen nyugdíjasok akarunk lenni, aktívak, rengeteg kedvvel, idővel és pénzzel, és mindent meg tudunk majd csinálni, amire most nincs időnk. Még a Gerecse 50-et is.
Mert a mi nagyszüleink ennyi idős korukban már javarészt tönkrementek, legfeljebb buktát sütnek a nagymamák, és azon csodálkozunk, hogy az a remegő kéz, amelyik a porcukrot szórja a langyos süteményre, hogyan tudta kikeverni a tésztát robotgép nélkül. Tönkretette őket a háború, a szocializmus, a váltott műszak, felvették a nejlonotthonkát, a kiskendőt, és szelíden várták, hogy mikor ér véget ez az egész.
