Mindezektől függetlenül hiba lenne, ha az új történelmi intézetek és munkatársaik kutatásaikban, tudományos dolgozataikban – az őket finanszírozók iránti hálából – követnék a kemény diktatúra által elvárt elkötelezett történelemszemléletet, ha bármilyen vonatkozásban valamiféle elvárásoknak próbálnának megfelelni. Az új intézetek történészeinek objektívnek, a tényekhez ragaszkodóknak kell lenniük.
Némi empátiát azonban joggal elvár a múlt eseményeit elemzőktől a társadalom, az áldozatok túlélő hozzátartozója. Nem lehet féligazságokat mondani, nem lehet megállni annak közlésével, hogy ezreket, tízezreket, százezreket ilyen-olyan eljárás keretében átraktunk a határainkon túlra, vagy vagonokba zárva munkatáborokba küldtük őket, amikor jól tudjuk, hogy ez a megsemmisítésükhöz vezetett. A történelem meghamisítását jelentené, ha felmenőink és az akkori kormányok felelősségét, szerepét a holokausztban kisebbíteni akarnánk.
Jómagam már fiatal korom óta az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutattam a történelem iránt. Őrzöm személyes élményeimet is: naphosszat nyitott szemmel barangoló, 13-14 éves diákként borzasztó dolgokat láttam a fővárosban ’44 októberében–novemberében, majd később, ’45 tavaszán, menekülésünk végállomásán, Keszthelyen.
Tanúja voltam annak, hogy a szörnyűségeket nem a németek, hanem honfitársaink követték el. Ha valami rosszul rögződött belém, kész vagyok arra, hogy ismereteimet revideáljam, csak az általam tapasztaltakat, látottakat nehezen tudom elfelejteni. Tudásom bővítése, korszerűsítése (?) érdekében szorgalmasan olvasgatom a legújabb történelmi írásokat, és olykor eszmét cserélek azok szerzőivel. Nem tudok például mit kezdeni az olyan kijelentéssel, hogy Randolph Brahamnek A magyar holocaust című kétkötetes könyve „minden oldalán két-három, néha több ténybeli hiba” lenne.
A pontos tájékoztatás érdekében azt is elvártam volna, hogy a csendőrségről írott legújabb, sok új információt tartalmazó könyvben ne csak arról essék szó, hogy a csendőrség 126 vezetője milyen iskolákat végzett, a ranglétrán hogyan haladt, milyen kitüntetésekben részesült, hanem arról is, hogy a kritikus időszakban milyen magatartást tanúsított. Ha a háború után négyüket halálra ítélték és kivégezték, akkor az olvasó joggal kíváncsi, hogy ezt az új hatalom bosszúból tette-e (a 126 csendőrtábornok közül miért csak négyükön álltak bosszút?), vagy valami szörnyű vétség elkövetése miatt megérdemelték büntetésüket.
Ehhez a témakörhöz kapcsolódva szólnom kell a Szabadság térre tervezett emlékműről kirobbant vitáról. Semmiféle új emlékmű nem tudja elmosni, feledtetni országunk, az akkori politikusaink felelősségét. A II. világháborúban történő részvételünkért, százezrek fölösleges haláláért, a magyar zsidóság jelentős részének megsemmisüléséért nem(csak) az 1944-ben ránk repülő „ragadozó sas”, hanem bizony a bennünket megszemélyesítő „arkangyal” is felelős. (Annak semmi értelme nem lenne, hogy ilyen módon vágjunk vissza a Németország részéről a kormányt és kormánypolitikusokat ért kritikákért.)
1944. március 19-én nem idegen, ellenséges csapatok, hanem a szövetséges haderők jöttek be az országba, függetlenül attól, hogy a „szövetségesek” villámgyorsan kormányváltást kezdeményeztek, elveszítettük önállóságunk jelentős részét, és szörnyű időszak következett be, amit csak tetézett októberben a nyilasok hatalomátvétele. Szabad legyen megemlítenem személyes emlékemet: 1944. március 19-én a Szeged NB I es csapata a SZVSE pályán a Kolozsvár ellen játszott, amikor a mellettünk lévő Izabella hídon dübörgő német tankokra és teherautókra lettünk figyelmesek. A mérkőzés végén a többezres nézősereg némán, kicsit félve, megrettenve sétált be a városba a Kossuth Lajos sugárúton a szövetséges (!) csapatok tankjai mellett: nem volt örömujjongás, nem volt virágcsokor-átadás.
Másnap a piarista gimnáziumban is ez a csendes, aggódó hangulat uralkodott az osztályban. Lehet, hogy volt olyan település, ahol a lakosok közül néhányan tapsolva fogadták a „szövetséges” csapatokat: Szeged nem tartozott ezek közé. Nem szabad elfelejteni, hogy ’44-ben már semmi oka nem volt a lakosságnak az örömködésre – nem mintha a hadba lépésünkkor lett volna –, hiszen ekkor már csak a német „csodafegyverekben” bízók hittek abban, hogy ezt a háborút nem veszítjük el.
Önkéntelenül felmerül a kérdés: hogyan válhatott Magyarország kormánya egy őrült által vezetett Németország partnerévé? Miért kellett nekünk az oroszok ellen háborúba lépnünk? Még Szakály professzor legújabb könyvében sincs utalás arra, hogy a németek kényszerítettek volna bennünket a háborúba. Akkor mi volt az a hajtóerő, amely miatt csapataink a németek oldalán bevonultak Oroszországba? Ehhez elégséges lett volna a német származású vezérkari főnök, Werth Henrik hadba lépésünket folyamatosan sürgető tevékenysége és Kassa bizonytalan nemzetiségű gépek által történő bombázása?
Erős kételyeim vannak, hogy a Szovjetuniónak bármiféle érdeke lett volna Magyarországot ily módon provokálni és bevonni a háborúba. Vagy talán abban bíztunk, hogy ily módon további területeket szerzünk vissza szomszédainktól? Ezért az álomért tekintett el annak idején kormányunk az angol kormány figyelmeztetésétől, és ezért halt volna meg sok tízezer honfitársunk? Őszintén remélem, hogy az új történelmi intézetek arra vonatkozóan is új megvilágítást adnak, hogyan erősödtek meg hazánkban a szélsőjobboldali, nacionalista mozgalmak. A korábban befogadónak tekintett Magyarország parlamentje hogyan tudta az első, a második és a harmadik zsidótörvényt megszavazni? Talán erre is a németek kényszerítettek volna bennünket?
Büszkék vagyunk a vészkorszakot külföldön átélt szellemi nagyságainkra, kiváló művészeinkre, Nobel-díjas tudósainkra. Arról viszont nem ejtünk szót, hogy ha ők időben nem hagyják el az országot, akkor első lépésként a zsidó törvényekkel soroltuk volna őket a másodosztályú magyarok közé, majd sárga csillag viselésére kényszerítettük volna őket, végül pedig sokak által jó hazafiaknak minősített csendőreink révén bevagonírozva küldtük volna őket a haláltáborokba. (Arról nem is beszélve, hogy a koncentrációs táborokban megölt magyar zsidó gyerekek között hányan lehettek olyanok, akik a szerencsés kivándoroltakhoz hasonlóan alkotásaikkal, kreativitásukkal hozzájárultak volna országunk szellemi és anyagi gyarapodásához.) És akkor most kikkel dicsekednénk, kiknek az alkotásaival bizonygatnánk a magyarság kiemelkedő kreativitását, alkotókészségét?
Talán Gömbössel az élen a fajvédő magyarokkal, akiknek a megfontolásai a nacionalista, a szélsőséges eszmék erősödéséhez vezettek? Vagy azokkal a kiváló hazafiaknak tekintett politikusokkal, akiknek köszönhetően belesodródtunk a II. világháborúba? Vagy talán azokkal, akiknek a közreműködésével a szovjetek hazánkban bevezették és működtették a vörös diktatúrát, a másképpen gondolkozók sanyargatását és a csaknem negyven évig tartó álszocializmust?
* A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
