Ha más egyházról lenne szó, talán ez nem is lenne kérdés. Mindenkinek magától értetődő lenne. Ez a feladatunk, ezért vagyunk. A zsidó hitközség esetében azonban időnként elmosódnak a kontúrvonalak. Zsidónak lenni ugyanis sokszor mást is jelent. Zsidóságát éli meg az is, akit antiszemita atrocitás ér, vagy aki sérelmezi, hogy zsidókkal szembeni atrocitások történetét akarják egyesek megmásítani. Sokak szerint a zsidóság megélésének módja lehet valamilyen kulturális kötődés identitássá formálása is, vagy a holokauszt emlékezete.
Sokan, sokféleképpen élhetik meg zsidóságukat. Azonban a zsidóság különféle megélésének módjai, az identitás reaktív alternatívái nem jelölhetik ki egy hitközség identitását és feladatköreit. Ugyanis a zsidó hitközség hitközösség, amely a fent sorolt feladatok alapján alakítja identitásának mindennapjait.
Ennek megfelelően: nem a zsidó hitközség, hanem a jogvédő civil szervezetek feladata fellépni az antiszemita atrocitások ügyében. Ugyanígy nem a zsidó hitközség, hanem a magyar cionista szervezetek feladata, hogy Izrael-párti tüntetések főszervezőjévé váljanak. Nem a hitközség, hanem a témára szakosodott akadémiai közösség feladata, hogy politikailag motivált történelmi csúsztatásokat korrigáljon. Példának okáért: a tartalmában és esztétikájában elfogadhatatlan Szabadság téri 1944-es emlékmű felállításával szemben sem a zsidó hitközségnek, hanem a nemzet emlékező demokratáinak érdemes a konfrontációt is vállalva tiltakozniuk ahhoz, hogy az ügy ne poshadjon bele valami mindenki számára ellenszenves belterjességbe, hanem az egész nemzet számára fontos kérdéssé válhasson.
Egy egyház, és különösen egy zsidó hitközség, elsősorban egy hitközösségként kell hogy viselkedjen, kell hogy felmutassa magát. Olyanként, amely nap mint nap létével emlékezteti híveit, közösségének meglévő és potenciális tagjait arra, hogy van miért cselekedni, van miért dolgozni. És persze emlékezteti a teljes nemzeti közösséget arra, hogy releváns értékekkel, szilárd értékrenddel és évezredes spirituális elkötelezettséggel kíván hozzájárulni a honpolgárok közösségének ügyeihez.
A holokauszt embertelen pusztítása és az azt követő diktatúra cinizmusa az antiszemitizmus elleni küzdelem (bumfordi) élharcosává és az (emlékezet)politika bármikor előhúzható szószólójává tette az 1951-ben sebtében egy fedél alá kényszerített „hitközségek szövetségét”, a Mazsihisz (jog)elődjét. Az alapító (a kommunista államhatalom) ezen szándéka sem a hitről, sem a közösségről, sem pedig a szövetségről nem szólt. Egyedül hatalmi célok vezérelték. Miért tette ezt? A számtalan lehetséges válasz közül néhány: az egyik legnépszerűbb nézet szerint a hatalom célja az volt, hogy a zsidók mindennel foglalkozzanak, csak nehogy – az autonóm identitást biztosító – hitüket éljék meg. Talán azért, mert a „csak mi tudjuk a biztonságotokat garantálni” szólam így könnyebben alátámasztható volt. Mindeközben pedig – az antiszemitizmus elleni küzdelem leple alatt –könnyebb volt a zsidó hitéletet belülről felszámolni, az emlékezés előtérbe helyezésével pedig észrevétlenül is tudatosítani: a zsidó élet a múlté. A jelennek csak az emlékezés maradt.
Sajnos ezt a koncepciót folytatva, ebbe az irányba cselekedett, manapság inkább sodródik a Mazsihisz.
Ha a zsidó (hit)életnek csak az emlékezés lenne a jelene – és sokan így gondolják az utódszervezetben –, akkor bizony az emlékezet(politika) –bármit jelentsen is az – létkérdés volna. Hiszen ha a kormány(ok) emlékezetpolitikája eltér a mienktől, a zsidó közösség konszenzusától, akkor azzal magát a létünket kérdőjelezi meg.
Ha azonban – és ezt már mi tesszük hozzá – a létünk a zsidó élet mindennapjainak megélésén nyugszik, akkor a külvilággal való kapcsolatunkban, kommunikációnkban, imázsunk alakításában és a mindenkori hatalommal való kapcsolattartásban is ez a kérdés kell hogy a figyelmünk középpontjába kerüljön végre.
Ha a közéletnek a zsidó közösséget közvetlenül érintő ügyeit értelmezzük, négy olyan területet találunk, amely esetében említeni szokás a zsidó közösség nyilvános megnyilatkozásainak kérdését, pedig egyik esetében sem kézenfekvő, hogy mikor és hogyan kell a közösség képviselőinek megszólalniuk:
1 A demokráciadeficit általános kérdései: ezekkel a zsidó közösségnek mint egyháznak nem lehet dolga. Ez pártok és politikailag aktív entitások, önálló, szavazóképes egyének ügye. Személyes politikai meggyőződésünket mint demokratának, természetesen lehetőségünk (és talán kötelességünk) kommunikálni, de ez nem történhet anélkül, hogy ügyelnénk arra, hogy ezt ne mint zsidó hitközségi vezetők, közéleti szereplők tegyük.
2 A (zsidóság érzékenységeit is érintő) történelmi emlékezet ügyei: igazságérzetünket, érzékenységünket húsba vágóan érintő ügyek ezek. Úgy érezzük, már csak mártírjainkkal szembeni kötelességünk is a történelmi igazság elismertetése. Meg kell szólalnunk, kritikánkat el kell mondanunk, de nem tehetjük ezeket az ügyeket a zsidó hitközség fő feladatává. „Az igazság megemeli a népet…” – tanította Salamon (Példabeszédek 14:34.). Ezeknek az ügyeknek a rendezése a magyar nemzet egészének mentális és erkölcsi állapota szempontjából elkerülhetetlen. Nem önmagában az egyébként a magyar nemzet részét képező zsidó hitközségnek, hanem a honpolgárok teljes közösségének az érdeke.
3 Az antiszemitizmus elleni küzdelem ügye: itt saját biztonságunkról van szó. Kompromisszumot nem ismerő módon fel kell lépnünk minden atrocitással szemben. De ezt sem a hitközség, hanem a témára szakosodott jogvédő szervezet kell hogy tegye. Miért? Azért, mert ők értenek hozzá, és azért, mert a zsinagóga a Tóráról, Istenről, a gazdag zsidó szellemi örökségről, az együttlét transzcendens örömteli pillanatairól és nem pedig a félelem, a kiszolgáltatottság és a harci állapot éreztetéséről kell hogy szóljon. Aki kicsit is ismeri a világnak azon pontjait, ahol irigylésre méltóan eleven zsidó élet folyik, tudja, hogy az USA-ban nem a Federation, hanem az ADL, Franciaországban nem a Consistoire, hanem a SPCJ, Nagy-Britanniában nem a United Synagogue, hanem a CST foglalkozik ezekkel az ügyekkel. Magyarországon sem az EMIH, hanem a Tett és Védelem Alapítvány.
4 Izrael ügye: a zsidó állammal való szolidaritás természetes feladatunk és kötelességünk. A közel-keleti konfliktus ügyében elhangzó demagóg vádakkal és érvelésekkel szembeni argumentáció kötelességünk. Ugyanakkor érdemes ebben a kérdésben is tudatosan megválasztani azt a kommunikációs teret, ahol nem nő együvé az, ami nem tartozik össze. Az izraeli zászló lengetése például egy az egész magyar nemzet számára üzenetet hordozó, a holokauszt áldozataira emlékező köztéri felvonuláson azt az antiszemita percepciót erősíti, hogy a holokauszt a zsidók ügye, a zsidók pedig nem a magyar nemzet tagjai, hanem Izraelbe tartozó külhoniak. Vagy másik példaként: egy Izrael-párti megmozdulás zsinagógába terelése azt a téves képzetet erősíti, hogy az Izrael melletti emberi kiállás a zsinagógába tartozó emberek (a zsidók) feladata és nem elemi demokratikus jóérzés és felelősségvállalás kérdése. Mindemellett, ha egy zsidó hitközség egyszerre válik Izrael ügyének fő szószólójává és kéri számon a saját magyarságának, a magyar nemzethez tartozásának elismerését, akkor könnyen lavírozhatja magát feloldhatatlan ellentmondásba és válhat a lojalitáskérdés közismert antiszemita közhelyének áldozatává.
A fentebb sorolt négy terület az, amelyben megszoktuk, hogy megszólal a zsidó hitközség, pedig az ötödik téma, a zsidó életet közvetlenül érintő ügyek kellenének, hogy a zsidó közösség nyilvános szerepléseit mind reaktív, mind proaktív értelemben a leginkább kitöltsék. A zsidó oktatás, a vallás gyakorlása, a zsidó kultúra témakörei identitásunk gerincei. Ezek azok a témák, amelyeket mind zászlónkra kell hogy tűzzünk, és ezek azok az ügyek, amelyeket konfrontáció árán is vállalnunk kell, ha ez – ne adj’ isten –szükségessé válnék.
De tételezzük fel, hogy egy zsidó hitközség úgy érzi: a magyar állam felelősségét elmaszatoló köztéri szobor problémája központi identitását meghatározó kérdés, és ennek megfelelően tevékenysége fókuszába emeli annak kritikáját. Ebben az esetben is érdemes lenne végiggondolni: jó stratégia-e bojkottot hirdetni a kormánnyal szemben? Hol láttunk már olyat a világtörténelemben, hogy egy másrautalt közéleti entitások, legyenek akár ellenfelek, bojkottálják egymást? Izrael sem bojkottálja Oroszországot, annak ellenére sem, hogy az iráni atomprogram nem valósulhatna meg orosz segítség nélkül. A magyar baloldal sem bojkottálja az új választási rendszert, bár azt antidemokratikusnak tekinti. Következetes dolog-e továbbá a bojkott nevében pár millió forintot visszautasítani látványosan, ugyanakkor más jogcímen, más hivatkozással sok milliárdot elfogadni halkan?
Ha valamiben nem értünk egyet a magyar kormánnyal, nem hatékonyabb dolog-e az adófizetők pénzének visszautasítása helyett a pénzt éppen arra használni, hogy a közösség általunk helyesnek tartott értékeit minél többen megismerjék, így annak minél erősebb hangja legyen?
Érdemes egyszer és mindenkorra tiszta vizet önteni a zsidó közösség és a mindenkori kormányzat és politikai pártok esetleges közös asztalán árválkodó, mi tagadás, régóta elmosatlan poharába. Sem a jelenlegi, sem más kormány a zsidó hitközségnek politikai értelemben nem szövetségese és nem ellenfele, hiszen a hitközösség nem lehet politikai szereplő. Zsidó hitközségi vezetőként nem dolgunk, sőt egyenesen etikai vétség számba megy kiszolgáltatni közösségünket aktuálpolitikai csatározásoknak.
Mindez pótolhatja a szellemi teljesítmény hiányát ideig-óráig, de középtávon már igazán nehéz lesz azt megspórolni. „Tanácskozva vesd latra terveidet, okos vezetéssel viselj háborút.” „Azt tenni, ami jó, kedvesebb… mint az áldozat” – olvassuk Salamon bölcs tanácsait a Példabeszédekben (20:18., 21:3.).
* A szerző vezető rabbi, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség.
