Aleksandar Hemon boszniai származású amerikai író nyílt levelet írt 2016. június 1-jén a Literary Hubban arról, hogy miért nem írta alá az amerikai írók nyílt levelét Donald Trump ellen. 450 amerikai író, köztük 10 Pulitzer-díjas nyílt levélben tiltakozik Trump elnöknek jelölése ellen, mert nemcsak alkalmatlan tudatlansága és képzetlensége miatt, de súlyos veszélyt jelent a demokráciára, az alkotmányos rendre. Hemon azonnal a pokolba küldi Trumpot, de utána kifejti, hogy a demokrácia alapja a demokratikus versengés, és nincs joguk se gazdag embereknek, se celebeknek felülbírálniuk a népet, egyenlőbbnek lenniük az egyenlőknél. Nem vagyunk mérce. Bevallom, hogy Hemonnak ezek az érvei még nem győztek meg, én aláírtam volna a levelet.
Annál nyomósabbak Hemon itt következő érvei, kérdései: vajon miért nem írtak alá a neves írók 2001 és 2006 között, amikor Bush meghirdette a terror elleni háborút, az iraki inváziót, amikor eljött a hazugságok, a bűnök, a kínzások, a pénzügyi bukás korszaka? Ha a történészek a jövőben azt fogják vizsgálni, hogy vajon miről írtak a millennium óta az amerikai írók, ha elolvassák az irodalmi Pulitzer-díjasok írásait, mit fognak bennük találni Bushról vagy Irakról, Abu Graibról vagy Cheney-ről, a pénzügyi összeomlásról vagy bármilyen más politikai eseményről – semmit. Vegyük tudomásul, állítja Hemon, hogy ideológiai folyamatosság van a Bushite és a Trumpite Amerika között. Ez utóbbiban Hemonnak ugyan nincs igaza: Trump éppen azokat a dühös fehér lázadókat képviseli és hergeli, akiknek Bush éppúgy nem kell, mint Obama vagy Clinton, akik ordítozva kérdezik, hogy mi a jó istennek kellett nekünk Irakba bevonulnunk, és hogyan baszhatta el ennyire a republikánus és demokratikus elit együtt és külön-külön a gazdaságot. A neokonzervatív értelmiséget éppúgy utálják, mint a liberálist – az elmúlt negyedszázad értelmisége húzzon az anyjába.
Nem lehet hitelesnek maradni, ha valakik cikkek és könyvek sorával járulnak hozzá országok, sőt, akár a világ romlásához. Ahogy a magyar értelmiség jelentős része se maradhatott hiteles, miután lelkesedett Medgyessy eladósító, költekező politikájáért, az iraki beavatkozásért, a gyurcsányi hazugságokért, az őszödi beszédért és a megszorító politikáért. A nemzet irodalmi és tudományos elitje nem írt, „aláírt”, amikor a politika Orbánnal és Gyurcsánnyal a vezérelvre, az ellensúlyok korlátozására tért át. És ahogy az amerikai és brit értelmiségi elit tagjainak nem jut eszükbe, hogy kiálljanak a színpad közepére, és beismerjék, hogy hibáztak, ugyanúgy a magyar szellemi elit nagyjainak sem. Nem vagyunk szókratészi helyzetben, nem bizony. „Isten hogy unatkozna nélkülünk, legyek nélkül” – írta fel magának az öreg Elias Canetti.
A tudás tekintélye visszakerült az akadémiákba és a katedrákra a hatvanas évek végi lázadás után. Soha nem látott presztízsük támadt a szakértő technokratáknak és intézményeiknek. A matematizált tudomány mindent látott, hallott, megismert és megmagyarázott. Ha Marxnál és a marxistáknál a végső soron a gazdasági érdek, a XX. század vége tudósainál, technokratáinál és az általuk befolyásolt politikusoknál a végső soron a 2≈2=4 józansága volt. „A matematika univerzalitása valóban nagy dolog: nincs az az elvakult fundamentalista iszlám matematikus, aki össze tudna különbözni a bigott katolikus kollégával azon, hogy kétszer kettő az négy. Legföljebb gyanakodva visszakérdeznének, hogy hanyas számrendszerben vagyunk, ámen.” Esterházy Péter írja ezt, alighanem optimistán, 2002-ben a Bermuda-háromszögben. Csakhogy ő is tudhatta, hogy Auschwitz óta a kétszer kettő négy tudása nem dönt el semmit. A tömegek eksztázisa idején nincs kétszer kettő, hogy az ember nemcsak saját gazdasági érdeke, de életének kétszer kettője ellen is dönt: hol akarva, hol kényszerítve, hol nem tudva. Akkor is, ha a menekült számára hétfejű sárkány, akkor is, ha…
„Beszélhetünk erről úgy, mint a nagyravágyás nyelvéről, a tudomány, amint meg akarja érteni a világot, a világot mint jól körülírható tárgyat leírni akarja, keresi ama világegyenletet, amely egyszerre írná le az elemi részecskék és az Alpok, illetőleg a Kárpátok törvényszerűségeit.” Így folytatja Esterházy elegánsan. „Mondhatni ez monologikus nyelv. Időközben a matematika is belátta korlátait, erről szól Gödel nevezetes tétele, s ha most kocsmában volnánk vagy meccsen, szotyolázás közben el is mondanám, miről szól, valahogy arról, hogy »rendes« rendszerben szükségszerűen jutunk olyan állításhoz, amelynek igaz vagy hamis volta eldönthetetlen, és ha ezen állítás vagy tagadása elfogadásával egy új rendszerhez jutunk, ott szükségszerűen találunk ismét egy ilyen állítást. Mindig! Ha tehát egy rendszerben mindent meg tudunk mondani, minden állításról el tudjuk dönteni, hogy hamis-e vagy igaz, akkor ott valami nincs rendben, ott valami baj van, az a rendszer »hazugságon« nyugszik. A nem-tudás, ennek szükségszerűsége mint valami megbízhatóság sine qua nonja. Nem mélyen szép dolog ez? Hirtelen Gödel látszik a jövő afféle paradigmatikus figurájának. Ez a vidáman belátott korlátosság, ami talán nem is korlátoz, hanem felszabadít.”
Epé felemelt ujjú kívánalma: „Jó volna, ha a 21. század nyelve ezt is tudná, ezt a nemtudást.” Ha véletlenül a „21. század nyelve” ott könyökölt búsan a fröccse mellett a kocsmapultnál, most belátta, hogy Gödel mindent visz, így neki ideje hazatántorognia, és megrugdosnia az asszonyt. A meccsen szotyolázók először csak maguk elé meredtek, a héjjal együtt azt a szinekvát is kiköpték volna. A gázszerelő komoran megjegyezte, hogy azért ugyan kár egyetemre járni, hogy az ember megtudja, hogy nem tud semmit, ő ezt már az általánosban tudta. Ezért van neki sok-sok milliárdja, és csóró tanárkáimnak, akik tanították, semmijük.
A Rendszer Ura a Mester iránti nagy tisztelettel – tisztelte őt mint egy komolyan vehető focista öccsét és mint tisztességes focirajongót – kinyilatkoztatta, hogy őt az élet arra tanította: erővel és pénzzel lehet tudást szerezni, de tudással se erőt, se pénzt nem lehet. Gödel nélkül, már megbocsáss, igen jól megvan az ember, erőhatalom és milliárdok nélkül viszont nem. A komoly férfiak elégedetten bólogattak. Nekik volt hatalmuk. Voltak milliárdjaik. A Mesternek csak egy szart se érő Gödelje volt.
(Figyelmeztetném a Mestert az Örkény-tételre: – Gödel ist Ihnen unbekannt? – kérdezte E. P., miközben a lódögnek a gödröt ásta. – Ki volt az? – kérdezte a német őr. – A Gödel-tétel kidolgozója – magyarázta E. P. Nagyon szeretett magyarázni. – És például Erdős? – Kik ezek? – kérdezte az őr. – Matematikusok – mondta E. P. – Schrödinger nevét sem ismeri? – De ismerem – mondta az őr. – És Neumannét? – Őt is – mondta az őr, és paprikavörös lett, és lelőtte graf von E. P.-t.)
A Mester úgy érezte, hogy szotyolázás közben még megengedhet magának egy bekezdésnyi tréfálkozást: „Van az a lejárt szavatosságú vicc, hogy a kommunista párt azon hibák kijavítására jött létre, melyek nélküle nem is léteznének.” A Rendszer Ura felvonta a szemöldökét: no, no, kommunistázni mindig, pártozni soha! „Valahogy az ember is így látszik működni: azon katasztrófák elhárítására törekszik, melyek nélküle nem volnának. Vagy ahogy a nagy Sztálin epigrammatikus szépséggel megfogalmazta: Van ember, van probléma, nincs ember, nincs probléma.” Ez a Sztálin, ez jó, de milyen jó, és nagyon igaz – göcögött pocakját düllesztve a Rendszer Ura. Ember nem volt. Mindenki nevetett. Probléma nincs. Mi nem vagyunk. Ők vannak. És tovább köpködték a szotyolákat.
