Megkerestem Clive-ot és megkérdeztem: nem fordítana-e valamit magyarból? Mire ő: de hát nem tudok magyarul. Én: dolgozzunk együtt, csinálok neked alapos nyerseket és utána is igazítgatok a szövegen. Erre bólintott. Jó, akkor kit fordítsak? Mivel tudtam, hogy Clive-ot érdekli az antikvitás, a Marcus Aureliust mondtam, Kosztolányitól.
Így kezdődött a kapcsolatunk, ami hamarosan barátsággá melegedett. Rájöttem, hogy Clive-nak szinte abszolút hallása van, és kevesen tudnak nála jobban angolul. Latint tanult, tudott olaszul, kicsit franciául és németül is, így az sem volt tőle idegen, ami európai a magyar lírában. Kosztolányi után, egy pocsék amerikai Radnóti-fordítás hatására, nekivágtunk egy Radnóti-válogatásnak, amiből 7-8 évi munka után, 1969-ben kötet lett: ez volt a Forced March (Erőltetett menet), a címlapon Varga Imre Radnóti-szobrával.
Utána csináltunk két Petri György-gyűjteményt, aztán jött saját verseskötetem, majd egy bővített Radnóti-kötet (szép sikerrel) és legutóbb egyfüzetnyi Pilinszky. (Clive kötött formában akarta fordítani Pilinszkyt – ez több vers esetében remekül sikerült). Közben másokat is fordítottunk: a The Colonnade of Teeth című, George Szirtessel együtt szerkesztett modern magyar versantológiába, másokat meg a New Hungarian Quarterly akkori szerkesztőinek kérésére.
Egyszer megszámoltuk: Clive Wilmerrel együtt húsz magyar költőt fordítottunk angolra, köztük három erdélyit (például Dsidát, ifjúságom csodált költőjét). Clive technikailag felkészültebb és leleményesebb, mint a legtöbb angol költő. Rájött például, hogy Radnóti Miklós hexametereit nem lehet tiszta angol hexameterben visszaadni, mert akkor a szöveg óhatatlanul vattázásra szorul. Kitalált egy hatütemű sort, ami úgy hangzik, mint a homéroszi sor – kiváló forma volt ez Radnóti eclogáihoz. S bár én alaposan készítem elő a közös versfordítást, előfordult, hogy nem a legmegfelelőbb angol szót használtam. Ilyenkor Clive rákérdezett – és a legtöbb esetben neki volt igaza.
Wilmer persze elsősorban költő, bár verselésében túl hagyományos ahhoz, hogy „divatos” legyen. Akit érdekel, milyen verseket ír, vegye kézbe azt a Szegeden kiadott kis Végtelen változatok című kötetet, amelynek egyik felét Szabó T. Anna, a másikat én fordítottam. Clive kritikusként és irodalomtörténészként is jelentős: a Sidney Sussex kollégium fellow-ja és kiváló Ruskin-kutató, jelenleg a Ruskin Céh nagymestere. Amiből látszik, hogy nemcsak az irodalomhoz, hanem a képzőművészethez is ért, számos verset írt híres festményekről.
Hetvenedik, februári születésnapját Clive nem akárhol: Velencében ünnepli. Meghívták ugyanis vendégprofesszornak a Ca’ Foscari nevű ottani egyetemre, ahol egy szemeszter erejéig főleg viktoriánus angol szerzőket fog tanítani. Ezzel visszatér volt tanárjának, Tony Tannernek kedvelt városába – Tanner könyvei közül talán egy alapos felmérés a legnépszerűbb arról, hogyan jelenik meg Velence az angol és amerikai irodalomban.
Clive barátságának sokat köszönhetek, de úgy hiszem, még többet köszönhet neki a modern magyar irodalom. Mert ugyan fordítottunk Vörösmartyt is, de az, hogy Kosztolányi,Márai, Dsida, Radnóti, Pilinszky, Petri és Szabó T. Anna már nem ismeretlen név az angol versolvasónak, nagyrészt az ő érdeme. Kapott ugyan pár éve egy Pro Cultura Hungarica-elismerést, de még ma is kevesen tudják: ő a magyar költészet önkéntes irodalmi nagykövete az örökzöld Szigeten.
