Nálunk – pillanatnyilag 28 egyetem és 31 főiskola mellett – 2016 első hét hónapjában, több lépcsőben, hét intézmény neve jelent meg a törvény mellékletében az új kategóriában: a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem, a Budapesti Metropolitan Egyetem, a Dunaújvárosi Egyetem, az Eszterházy Károly Egyetem, a Pallasz Athéné Egyetem, a Nyíregyházi Egyetem, a Zsigmond Király Egyetem. Így az a látszat keletkezett, hogy a parlament nem funkcionális és nem minőségi feltételeket írt elő, csak néhány olyan mennyiségit, amelyeknek éppen ez a hét intézmény felel meg. Megadta nekik ezt a besorolást, viszont nem juttatta kifejezésre a nevükben. Ezért ma, mondjuk, a Dunaújvárosi Egyetem épp olyan egyetemnek látszik, mint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, pedig a fenti adatokon túl is markáns különbségek vannak a két intézmény között (pl. Másfél száz professzor!), annak ellenére, hogy a dunaújvárosi vezetők akadémiai doktori címként tüntetik fel PhD-jukat.
Korábban voltak az egyetemi és főiskolai (és kari) besorolásnak olyan törvényi kritériumai, amelynek az intézmények – ha volt ilyen szándékuk – fejlesztési terveik, belső erőfeszítéseik, külső támogatások, sikeres pályázatok, hatékony együttműködések révén igyekeztek fokozatosan megfelelni, és eredményeik parlamenti bemutatása, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság értékelése alapján elérhették céljukat. Így lett a főiskolából egyetem Győrött vagy Óbudán. Az alkalmazott tudományok új egyetemeinek nem kellett ilyen elvárásoknak megfelelniük. Némelyikük már régebben törekedett előrelépésre, tett is érte, míg másoknak váratlanul ölükbe hullott a cím. Az egri intézmény viszont teljesíti az egyetem törvényi kritériumait, de nem tudni, miért, mégsem kapta meg ezt a magasabb besorolást. Tévedés ne essék, az egyetem nem automatikusan kiváló minőség, és a főiskola nem ab ovo gyengébb színvonalú intézmény. Érhet többet az egyén és a társadalom számára is egy jó főiskola diplomája, mint egy gyenge egyetemé. Ezzel együtt nálunk a főiskolai jelzőtől sokan már régóta igyekeztek megszabadulni és azt egyetem(i)re cserélni. Egy évtizede az integrált egyetemekhez került főiskolai karok nevéből gyorsan eltűnt ez a jelző, sőt pl. a szombathelyi főiskola – Sopronhoz integrálódva – azonnal felvette a Savaria Egyetemi Központ nevet. 2005-ben a törvény megszüntette a tanársegédi és adjunktusi beosztások főiskolai, illetve egyetemi megkülönböztetését. Most júliusban néhány korábbi főiskola székhelye „egyetemi város” oklevelet kapott, merthogy ott immár egy egyetemnek (alkalmazott tudományok egyetemének) – semmiben sem változó – kara működik. Ezek után a nyáron eddig felvettek mindössze 2,5%-a (!) – a tavalyinak kb. a tizede – kezdi tanulmányait főiskolai hallgatóként. Finnországban például ez az arány 45%. Elgondolkoztató szemlélet (rangkórság?) és (torz) arányok.
Mivel a törvény nem teszi, az alkalmazott tudományok egyeteme kategóriát maguknak az intézményeknek kell(ene) megtölteni sajátos tartalommal és jó minőséggel, valós társadalmi és regionális funkcióval. E nélkül az új minősítésük csak önmaguknak hízelgő, a társadalom előtt rejtélyes és félrevezető besorolás marad. Az egyetem név önmagában nem elég, sőt nem is minden. A bostoni Massachusetts Institute of Technology, a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule, a londoni Imperial College nevében nincs ott az egyetem szó, mégis világhírű egyetemek. És fordítva: attól, hogy a Kodolányi János Főiskola hosszú évek óta university of applied sciences-nek nevezi magát, még messze nem egyetem. Feltűnő, hogy a hét honlap többségén meg sem jelenik, hogy ez itt alkalmazott tudományok egyeteme, s az angol nyelvű weboldalakon sem olvasható a university of applied sciences besorolás. Erre persze lehet azt mondani nagyvonalúan, hogy a törvényes nevük sem fejezi ki a valós besorolást, de azért ennek a ténynek a következetes elhallgatása – büszkeség helyett – már szándékos félrevezetésnek tűnhet.
A valódi egyetemmé válás, mint azt néhány hazai példa már megmutatta, nem könnyű feladat. Évek kellenek hozzá, sok munka, jó teljesítmény, nemcsak a törvényben meghatározott mennyiségi feltételek teljesítése, de valós minőség is. Hogy mennyire sokat kell még tenni az egyetem név tartalmas kitöltésére, ahhoz talán elég utalni arra, hogy a hét új egyetem nevű intézmény közel húsz felső vezetője (rektor és rektorhelyettesek) között nincs egyetlen egyetemi tanár sem! Ettől ők még lehetnek kiváló vezetők, feltehetőleg azok is, de ez az összkép azért fölöttébb elgondolkoztató. Ezekben az intézményekben ugyan van már néhány professzor, de jobbára csak fehér hollóként. Mértékadó igényként fogalmazható meg, hogy belátható időn belül vezető oktatóik legalább negyede, de inkább harmada feleljen meg az egyetemi tanári vagy docensi cím törvényi követelményeinek. Nyilvánvaló, hogy néhány tucat – vagy akár száz – duális képzésben részt vevő hallgató – ez ma az egyetlen specifikus törvényi kritérium – még nem adja meg az intézménytípus karakterét és rangját. Mellesleg a tógát leváltó zsinóros díszmagyar sem. Ebben a helyzetben a világos küldetésnyilatkozat (mission statement), a megalapozott intézményfejlesztési terv kiemelt jelentőséggel bír – először papíron kifejtve, majd a megvalósításban érzékeltetve a „professzionális” jelleget.
Az pedig a (közel)jövő egyik kulcskérdése, hogy a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság – minőségi céljainak és funkciójának kiteljesítése érdekében – milyen sajátos képzési, személyi, tudáshasznosítási és térségi hatási kritériumokat fogalmaz meg és érvényesít ennek a nálunk új intézménytípusnak az akkreditációjában. Ez a feladata szükségszerűen következik abból az európai indíttatású hagyományából, hogy eddig sem csak a puszta számadatokat nézte és kérte számon, hanem alapos szakmai értékelést végzett és érdemi ajánlásokat tett. Reméljük, hogy a magyar felsőoktatás eme új szegmensének minőségét és karakterét hatékonyan és pozitívan fogja formálni.
Érezni kell: a valódi egyetem majd ezeréves európai múltja és társadalmi rangja a világban minden érintettet egyéni felelősségre és intézményi méltóságra kötelez.
A szerző a Debreceni Egyetem professor emeritusa
