Teli szájjal kellene nevetnünk Angyal István végakarata szerint, de ’56 ötvenkilencedik évfordulóján nincs kedvünk hozzá. Megvalljuk: inkább azon gondolkodunk, volt-e értelme Angyal István és annyi fiatal társa feláldozott életének, képesek vagyunk-e még mi, kortársai értelemmel megtölteni a protokolláris eseménnyé kiüresített ünnepet?
’56 nemzedéke, az október 23-i tüntetés szervezői, a fegyveres felkelők, a forradalmi bizottságok tagjai közül a legfiatalabb „pesti srácok” is nyolcvanas éveikben járnak. A jövő évben bekövetkező hatvanadik lesz emberi számítás szerint az utolsó kerek évforduló, amikor hangjukat hallathatják, de már most is kétségesnek tűnik, lesz-e, aki meghallgatja őket. Ez természetesen attól is függ, maradt-e értelmes, érdekes, megfelelően artikulált mondandójuk – de ez nem csak rajtuk múlik.
A befogadó vagy elutasító közeget nem ők építik, az üzenetet hordó médiummal nem ők rendelkeznek. Emlékezünk természetesen Göncz Árpád szavaira: ahány ember, annyi ’56. Nem tartjuk magunkat az igazság egyedüli letéteményeseinek, de úgy véljük, a túlélők kötelessége, hogy tanúskodjanak, és egyszersmind visszautasítsanak minden kísérletet a tények elferdítésére, a múlt átírására. Mi leszünk a leginkább elégedettek, ha fenntartásaink alaptalannak bizonyulnak.
