A minap Lázár János tájékoztatott minket arról, hogy az állam és az önkormányzat sikertelen iskolafenntartónak bizonyult, ezért ő azt látná jónak, ha az iskolákat rábíznák az egyházakra.
Lázár keresztény-konzervatív elvtársa, Ferenc császár is így látta jónak, de az ő áldott kemény keze sajnos már a kapucinusok bécsi kriptájában nyugodott, amikor az izgága balliberális pedagógusok rátörtek arra a régi jó, feudális rendre, amelyben minden község iskolája az egyházé volt (ha volt egyáltalán), valamennyi tanító a helyileg illetékes lelkész szoros alárendeltségében működött, a járandósága telekhasználat volt meg a szülők természetbeni adományai, és nem zaklatták anyagi igényekkel az államot.
Ám a tanítók 1848-ban vérszemet kaptak. Július 20-a és 24-e között megtartották az első „közös és egyetemes tanítói tanácskozmányt", amelyen megtárgyalták a magyar iskolarendszerrel kapcsolatos kérdéseket, csak úgy magukban, anélkül, hogy a hatalom illetékesei az általuk helyesnek látott keretben és összetételben összehívták volna a tanácskozó grémiumot. Az egyházak privilégiumait védő kisebbséget elsöpörte a papi alárendeltségből kitörni vágyó tanítók szenvedélye, az egyházakat a közoktatásból kizárni kívánó radikálisokat pedig visszafogta a józan többség.
