Beszóltam egy BMW-tudatú lénynek, tudom, hiba volt, de elvesztettem a fejem. Évek óta gyűlt bennem a harag a fekete böhömök iránt, amelyek irányjelző nélkül cikáznak át egyik sávból a másikba, a legnagyobb természetességgel mennek át a piroson, nem állnak meg a zebránál, s nyolcvannal döngetnek ott is, ahol csak harminccal lehetne menni. Egyre többen vannak, s mióta tudom, hogy a közlekedési morál a társadalmi klíma tükre, egyre jobban dühítenek.
– Te paraszt – mordultam rá arra a BMW-vezetőre, amikor a négysávoson beértem a pirosnál –, hát hová olyan sürgős? Szaladsz haza Hegelt olvasni?
Ezt persze kikérte magának. Mármint nem a Hegelt, hanem a parasztot. Pedig rászolgált. Olyan őrült módon vezetett, hogy alig tudtam elkerülni a csattanást, és még volt képe kiröhögni többtonnás fedezéke mögül. Hát beszóltam neki, pedig nem kellett volna, hiszen mi értelme van? Nem kifogásokat keresek, de amúgy is ideges voltam, Debrecenben ugyanis napok óta iszonyatos büdös van, az egész város bűzlik, mint egy disznóól, ettől az irtóztató szagtól megfájdul az ember gyomra és feje. Valahol a romantikus rónaságon lehet egy disznótelep, ahol nem disznókat tenyésztenek, hanem kimondottan disznótrágyát kísérleti céllal: mi vagyunk a kísérlet alanyai, s a disznótrágyatudósok arra keresik a választ, hogy meddig bírjuk lázadás nélkül.
