Egy pillanatra a lélegzetem is elállt, amikor meghallottam, hogy a miniszterelnök úr szerint gondok vannak a magyar oktatásban. Még felmérésekre is hivatkozott. Egy pásztorlányka naivitásával bírván szinte már láttam is, hogy Hoffmann Rózsát a szőnyeg szélére állítják, százszor le kell írnia, hogy „Hibáztam, ezt most azonnali hatállyal abbahagyjuk", a Kliket feloszlatják és sóval behintik a helyét, visszaállítják a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettséget, összehívnak egy szakemberekből álló bizottságot, hogy szabja meg a kármentés és a továbblépés útját.
Aztán persze rájöttem, hogy egy frászt, dehogy értette meg Orbán Viktor, hogy a becsípődéseivel romlásba hajszolja a magyar oktatást. Hiszen az ígéretesen kezdődő rádiónyilatkozat ugyanoda futott ki, ahová a Széll Kálmán Terv óta az utóbbi öt évben minden miniszterelnöki megnyilvánulás: miszerint „buta, problémákat megoldani nem tudó emberekkel nem lehet a magyar gazdaságot sikeresen működtetni", ergo „életszerű képzést" kell kapniuk a gyerekeknek, olyat, amely elsősorban a „gazdaság szükségleteivel" van összhangban. Ami orbánviktorról magyarra fordítva annyit tesz, hogy neveljünk becsületes iparosembereket, nyolc elemivel, némi tanoncidővel, aztán jöhet az overall meg a szerszámosláda, és máris virágzásnak indul a magyar gazdaság.
Ami miatt persze lehet dühöngeni, hiszen ez a munkáskép pont annyira idiótán hamis, mint a két világháború közti Magyarország daloló, népviseletes parasztokról alkotott víziója, de az igazi gutaütés akkor jön rá az emberre, amikor végiggondolja, hogy az iskolaállamosításból mit hozhatott volna ki egy józan hatalom. Egy olyan, amelyik képes távlatosan gondolkodni, s a nemzet „felemeléséről" nemcsak szónokol, hanem tesz is érte. Az önkormányzati alapú iskolarendszert ugyanis valóban meg kellett reformálni, hiszen – mivel a helyi hatalom óhatatlanul a jó önérvényesítési képességgel bíró rétegeknek kedvezett – nem azonos minőségű oktatást nyújtott gazdagnak és szegénynek.
