„Miért a szakszervezetek csatlakoztak a civilekhez?" – kérdezik e-mailen. „Miért nem fordítva?" Nos, egyik oldal sem csatlakozott a másikhoz, mindnyájan alapítók. Sőt az akciószövetség létrehozását Szilágyi József, az EVDSZ (a villamosipari szakszervezet) elnöke javasolta először.
A következő kérdés:„Miért Törley Katának, Pilcz Olivérnek és Pukli Istvánnak kell megvédenie az oktatási dolgozókat? Miért nem a szakszervezetek teszik ezt?" Félre ne értse senki, határozottan becsülöm, amit ezek a emberek tesznek, óriási szerepük van abban, hogy az iskolára ilyen páratlanul nagy figyelem fordul. És sorolhatnám tovább az erényeiket, de azért eddig se a dolgozókat, se az intézményeket nem sikerült megvédeniük. Nagyon remélem, hogy lesznek megfogható eredményeik, de ezt ma még nem mondhatjuk el. A Pedagógusok Szakszervezete viszont öt éve kezdett harcolni a Klik ily módon való létrehozásának, az óraemelésnek és a mindenre kiterjedő központosításnak már a terve ellen is. 2011-ben már jelentős demonstrációt szerveztek. A Klik létrehozása után megalakították a sztrájkbizottságot. Most is ők fogalmazták meg először 25 pontban a követeléseiket, és csak később állította össze a Civil Közoktatási Platform a maga 12 pontját.
A fent idézett kérdésben rejlő vádat mégis sokan osztják. Tamás Gáspár Miklós, Ungvári Tamás, Andor Mihály és más jeles értelmiségiek durván kritizálják a szakszervezeteket, akik helyett a civileknek kell lépniük. Becsületszavamra mondom, nem védeném a szakszervezeteket (magunkat), ha akár a PSZ, akár a PDSZ befogta volna a száját. Ahogyan például a legnagyobb egészségügyi szakszervezetünk fél évtizede ezt teszi, miközben ott még sokkal nagyobb problémák vannak, mint a közoktatásban. És semmilyen együttműködést nem alakított ki más egészségügyi szervezettel, Sándor Máriáékkal sem. A mi szervezeteink mindvégig következetesen kritizálták a kormány rossz intézkedéseit. Mindkét szakszervezet majdnem mindent megtett, ami megtehető. Tudom, a sztrájk kivételével. De sztrájkolni nem a szakszervezetek vezetőségének kell, hanem a dolgozóknak, ők pedig igencsak mérsékelt hajlandóságot mutattak erre eddig. És saját helyi problémáik miatt is igen ritkán merik kinyitni a szájukat.
Tudjuk, a törvényhozás iszonyúan megnehezítette a jogszerű sztrájkszervezést. Ez teljességgel elfogadhatatlan. De azért a munkabeszüntetésnek, a demonstrációnak, egyéb nyomásgyakorlásnak maradtak eszközei, és a szakszervezeteken kívül eddig – Miskolcig – nem élt ezekkel senki. Mindenki befogta a száját. Elvették 3200 önkormányzattól a legfontosabb intézményét, az iskoláját. Az önkormányzatok testületeiben több tízezer képviselő ül, sokan függetlenek vagy ellenzékiek, de nem szóltak egy szót sem. A legrangosabb középiskolák a megyei és a fővárosi önkormányzathoz tartoztak korábban, őket is megfosztották ezektől, de nem tiltakoztak. Hosszan sorolhatnám azokat a sérelmeket, mutyikat, igazságtalanságokat, amelyeket morgolódva lenyeltek az érdekeltek. Akik azt követelik, hogy mindent a szakszervezetek oldjanak meg, de nélkülük, mert ők „nem akarnak politizálni".
Egy félfeudális országban, ahol a demokratikus képességek igencsak fejletlenek, semmilyen tömeges szervezet nem lehet lényegesen más, mint az egész. Kilökődik, ha rendszeridegen. A szakszervezetek felépítése, döntéshozatali mechanizmusa, társadalmi érzékenysége igen lényegesen megelőzi az országét, de azért gyökeresen mások nem lehetnek, mint a közeg, amelyben léteznek. A „ne szólj szám, nem fáj fejem" okoskodás a szakszervezeti életre is rányomja a bélyegét, az lenne a csoda, ha nem így lenne. A nyugati szakszervezetek azért sokkal erősebbek, mert az emberek kevésbé tűrik a jogtalanságokat, érvényesíteni akarják és merik az érdekeiket. A sok egyéni öntudatot kiválóan szervezik társadalmi erővé az osztrák vagy német szakszervezetek. De ők nem a tagjaik helyett teremtik meg ezt az erőt, hanem belőlük merítik.
Csak az a meglepő, hogy ezt nem látják a tájékozott értelmiségiek sem. Mintha nem lenne minden a helyén a gondolkodásunkban. Csakis a radikális megoldásokat tartjuk helyesnek, a kialakult és folyamatos tevékenységet végzők csak begyöpösödött agyú szűk látókörűek lehetnek. Egyedül a mozgalom az igazi, és persze a forradalom. Minden bajról azok tehetnek, akik nem az azonnali és gyökeres változtatások hívei. Így aztán mindég bűnbakokat és megváltókat keresünk. Hol a szolidaritás mozgalomban, hol a Millában, hol a „százezren az internetadó ellen" meghirdetőiben látjuk a csodatevőt.
Nem csak arról van szó, hogy a szisztematikus napi aprómunka nem túl érdekes, és hallani se akarnak róla sokan. Nagyobb a baj: teljességgel irreális vágyakat kergetünk. Azonnal számoljuk fel ezer év minden rossz beidegződését! És ha nem sikerül, akkor megette a fene az egészet, nem lehet itt semmit se csinálni, el kell hagyni az országot.
Sok és céltudatos aprómunka javítana a helyzeten, a politikai érzékenység és a demokratikus képességek fejlesztésére lenne szükség; erős és nem csak munkaerő-piaci kurzusokat adó felnőttképzésre, előrevivő közösségi összefogásra stb. Csak a szakmai és a társadalmi fejlesztés egymást erősítő összhangja, a radikálisabb mozgalmi és a kialakult szervezethez kötődő, megfontoltabb szakszervezeti cselekvés összehangolása hozna föl minket lassanként a gödör mélyéről. Bocsánat, hogy álmodozom. Meggyőződésem szerint a hátrányos helyzetű térségek iskolai szegregációját és romló közoktatási színvonalát egy kisebb faluban is nehezen lehetne csak iskolai eszközökkel megoldani, az egész település közösségi, kulturális, gazdasági életének a fejlesztésével viszont javulna az iskola színvonala is. Átfogó gondolkodás és sokoldalú cselekvés helyett azonban egyszerűbb mindent ráfogni ebben az esetben is valakire, mondjuk a polgármesterre.
Mozgósító erejű, de folyamatos és hosszú távú építkezésről települési szinten is ritkán hallunk, országos szinten pedig soha. A széles körű társadalmi gondolkodás és a közösségi viszonyok fejlesztése helyett szidják a szakszervezeteket. Üsse kavics! Valószínűleg kibírjuk valahogy még magának TGM-nek a szidalmait is, de ez az egész nem bölcs és nem előrevivő.
Talán most az akciószövetséggel elkezdődik valami más.
Földiák András, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának elnöke
