A régmúlt korok látványosságai közé tartozó bolhacirkuszok idomárjai (mai terminológiával: notórius állatkínzók) sajátos módszerekkel trenírozták a szolgálatukba hajtott állatkákat. Először is üveglappal fedett dobozba zárták a bolhákat, hogy leszokjanak a túlzott ugrálásról: amelyik kétszer beverte a fejét a láthatatlan plafonba, harmadszorra már megjegyezte, hogy mekkora a valóságos mozgástere. Utána jött a hám – a cirkuszi bolhának nem a súlypontemelkedés, hanem a vonóerő és az engedelmesség a legfontosabb tulajdonsága –, aki pedig jól teljesített, annak a végén a vérszívási jog lett a jutalma, de húzni persze továbbra is kellett.
Az orbáni Magyarország politikai felépítménye nem bolhacirkusz – bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve –, tökéletesen kondicionált egyedek azonban szép számmal akadnak benne. Most éppen Rubovszky György kottyantotta el, hogy szabad mandátum ide, parlamenti hatáskör oda, a következő köztársasági elnök személyéről – ahogyan már Schmitt Pál és Áder János esetében megtapasztalhattuk – megint Orbán Viktor fog dönteni.
Teheti mindezt egy olyan országban, ahol a pártok közhatalom-gyakorlását kategorikusan tiltó alkotmány ellenére simán eldönthette a Fidesz, hogy ki kapjon trafikengedélyt (Szekszárdon hangfelvétel készült róla, ami azonban az ügyészség ingerküszöbét mégsem érte el), így aztán aligha akadhatunk fenn azon, hogy a kormány és a kormánypárt feje törvényt sértve ugráltatja a beosztottjait.
