Utólag bebizonyosodott, hogy nem mindenki akarta ezt. Mint ahogy illúziónak bizonyult az etnikumközi problémák gyors és radikális megoldása is. A gyertyás, könyves felvonulás után nem sokkal jött Marosvásárhely véres márciusa, tulajdonképpen: a remény vérbe fojtása. Amit mondok, köztudott. Én is csak azért elevenítem fel most, mert szeretnék a sok visszhangos évforduló mellett egy mára már feledésbe merült kijelentést – afféle bonmot-t – ünnepelni, vagy netán gyászolni. Ugyanis szintén ezelőtt egy negyedszázaddal hangzott el Bukarestben egy jóslat, amelytől egyesek dühbe gurultak, mások meg nevetőgörcsöt kaptak tőle.
Silviu Brucan régi kommunista funkcionárius volt, újságíró, midenféle vezető tisztségeket töltött be az ötvenes években az akkori pártfőtitkár, Gheorghiu-Dej bizalmasaként, viszont a későbbi diktátorral, Nicolae Ceausescuval rossz viszonyba került, fokozatosan ellenzékivé lett, és az 1987. november 14–15-i brassói munkáslázadás után már a BBC-ben bírálta a Román Kommunista Párt politikáját. Nem sokkal ezután, 1989-ben egyik aláírója volt a „hatok levelének”, amelyet volt fontos kommunista tisztségviselők egyenesen a diktátorhoz címeztek, és a falurombolástól a Szekuritáté terrorjáig sok mindent a szemére hánytak.
Ez már nyílt szembefordulás volt a rendszerrel, és attól fogva Silviu Brucant is házi őrizetben tartották. 1989 decemberében az ideiglenes országvezetésben állítólag ő szorgalmazta a leginkább a Ceausescu házaspár kivégzését, később pedig politikai elemzőként sokat szerepelt a televíziós vitaműsorokban. Nos, ez a Silviu Brucan 1990 legelején kijelentette: a románoknak 20 évre lesz szükségük, hogy megtanulják a demokráciát. Akkor mondott ilyesmit, amikor mi hetekben, legfeljebb néhány hónapban mértük az előttünk álló nagy történelmi átalakulásokat.
Meg is kapta a magáét ez az addig végül is köztiszteletben álló „disszidens” – a románok így nevezik az ellenzékieket, akik ezek szerint nem az országból, hanem egy eszmerendszerből „szöktek meg” annak idején –, rögtön gúnynevet ragasztottak rá, „damaroaiai orákulum” lett belőle (Damaroaia az egyik negyede Bukarestnek, itt lakott Silviu Brucan). Húsz év? Hát hogy képzeli? Őszintén hittünk a villámsebesen felépíthető demokratikus rendszerben, miközben én például a kisebbségjogi kérdéseken már azelőtt lelkiismeretesen átrágtam ugyan magam, készülve a változásra, viszont alig kapiskáltam valamit a többpártrendszerből és a hatalmi ágak szétválasztásából, nem is nagyon érdekelt.
Sejtem, hogy még sokan így voltak ezzel. Szóval szerintünk hatalmasat tévedett az az ember, nem is értettük, hogy lehet ilyesmit mondani. Utólag is úgy látom, tényleg tévedett. Csakhogy más értelemben.Ma sem jön ki a húsz év, mert ha kijönne, akkor itt most már öt esztendeje demokráciának kellene lennie. Demokrácia van-e? A felszínen igen, persze, de kétlem, hogy a bukaresti orákulum erre gondolt annak idején. Beismerjük vagy sem, Romániában, Magyarországon és egyébként másutt is, felemásra sikeredett a rendszerváltás.
Nem vagyok különösebben bibliás ember, de lehet, nem ártott volna beleolvasni akkoriban az Ótestamentumba, miszerint csak azért kellett a zsidóknak negyven évig a pusztában bolyonganiuk, hogy kihaljon az a nemzedék, amelynek az emlékezetében ott van a rabság. Bár ebben azért vitatkoznék is Istennel: mintha mostanában éppen az lenne a baj, hogy egy sajátos amnéziában szenvednek a döntéshozók: elkezdték ismét felépíteni, amit ezelőtt negyedszázaddal leromboltunk. Sorra jönnek elő pártállami ötletekkel azok a politikusok, akiknek ilyen beidegződéseik nem is lehetnének, hiszen 1989-ben még szinte gyermekek voltak.
Nem tudni hát, mi a jó: menjen-e be Mózes az ígéret földjére, hogy mementó lehessen, vagy ne menjen? Igaz, ha jobban meggondolom, a Bibliában is ott a kompromisszum,Mózes ugyan nem, de az Úr elleni lázongás két másik tanúja, Józsué és Káleb átkelhet a Jordánon. Érdekelnek-e még valakit a több mint negyedszázados történetek, hogy milyen volt, amikor rá kellett szólni a gyerekre: amit itthon hallasz, az iskolában ne beszélj róla! Érdekel-e valakit még, hogy a televízióban vagy rádióban csupa jó hírt közvetítettek reggeltől estig, hadd aludjék nyugodtan az ember?
És hogy besúgták egymást a szomszédok? És hogy fele csicseriborsó volt az őrölt kávénak? És hogy margarin volt a vajban? És hogy semmi sem úgy volt, ahogy mondták? És hogy krumplistul, mindenestül aszfaltot öntöttek a krumpliföldre az egyik üzem előtt, mert másnap jött látogatóba a pártfőtitkár, és le kellett szállnia a helikopternek. És hogy festékszóró pisztollyal élénkzöldre festették a fonnyadt füvet, ahol a magas rangú vendég elhalad majd? És hogy cérnával almát kötöztek az almafákra, láthassa a kissé rövidlátó vezér, milyen gazdag a termés? És így tovább…
Kell-e ezt még mondani valakinek? Érti-e még valaki? Mondanám, hogy nem, de félek, hamarosan megint ismerős lesz egyik-másik anekdota. Sőt, meglehet, máris az. Miközben országaink vezetői talán éppen Párizsban tüntetnek a szólásszabadságért,megyek a bukaresti vagy budapesti utcán – majdnem mindegy, hogy hol is történt, amit mesélek – a barátommal és a kamasz fiával, és elereszt a srác egy keresetlen megjegyzést az éppen regnáló politikai pártról. Fogd meg a szádat, te, néz szét ijedten az apja, akinek éppen kifelé áll a szekere rúdja a munkahelyéről.
Igaza volt annak a minden hájjal megkent bukaresti orákulumnak, jobb lett volna talán lassabban sietni, és messzibbre jutottunk volna. A demokrácia cérnával felkötött almája itt is, ott is lepotyog a festett fűbe, de egyelőre még nem esik elég messze a fájától.
