Franci szeretett ismeretlenül felhívogatni híres embereket, elsősorban nőket, és arra is voltak módszerei, hogyan szerezze meg a mobilszámukat. A zaklatás, a valótlan bejelentés, a vakriasztás szabálysértésnek minősül, és pénzbírság, sőt újabban több hónapos elzárás jár érte, tudta ezt. De tudott mást is. Például azt, hogy őrülten tetszik neki Labancz Győző gimnazista lánya, ez a bizonyos Patrícia. Szép a szeme, ennyi az egész? Dehogyis. Jelenség, akire odatapad a szem. Hosszú, szabálytalanul, mégis őrjítően formált ó-lába van (vagy mondjuk egyszerűen izgalmasan görbének?). Ma combig érő, magas sarkú csizmát, rövid szoknyát és csipkeharisnyát viselt; meggypiros kabátja, prémgallérja már régről ismerős volt Francinak. A főkefés telefonbetyár azonnal fölpattant a hideg padról, odalépett a lányhoz, a szemébe nézett, és belefogott a mondókájába.
Ebben a pillanatban ért a lámpák fénykörébe Győző; látta rögtön, hogy a tömegben egy narancssárga-fehér mellényes ismeretlen beszélget a lányával. Természetesen rossz érzése támadt. De ahelyett, hogy elemi lendülettel rárontott volna a férfira, zsebre dugott kézzel, kimért léptekkel, visszafogottan a közelbe sétált, rágyújtott, harminc lépés távolságból nézte őket. Vetett egy hosszú pillantást Francira, az is őrá. A főkefés zavartan vakargatta a tarkóját. Patrícia az apjának háttal állt, nem látta Győzőt.
Győző passzivitása hiba volt. Később megbánta, mert mire észbe kapott, a férfi már érintőtávolságon kívülre került: gázt adott, sikerült kereket oldania a narancsszínű géppel. „Kislányom, ki volt ez?” „Hogy ki volt? Sofőr.” „De milyen sofőr?” „Valamilyen hókotrót vezet.” „Szóval valami senkiházi kukás?” „Ja.” „És mondd csak, Pajti, mit akart tőled ez a csávó?”, faggatta a lányát. Pajti szeme elkerekedett: „Fölajánlott egy havasi sétakocsikázást.” „Aha, egy jó kis sétakocsikázást. Mire te?” „Szerinted?” „Szerintem jól elküldted a francba.” „Nyertél, apa.” „Ismered?”„Dehogy.” „Láttad korábban?” „Soha.” „Mit keresett itt? Véletlenül kiszúrt magának?” „Passz.” „Vagy kifigyelte, mikor jársz erre?” „Azt én honnan tudjam?!”, csattant föl Patrícia. „Hova tűnt?” „Régen lelépett, nem vetted észre?” „Megkeresem, esküszöm, a föld alól is előkerítem...”
De mielőtt még Győző a férfi nyomába szegődhetett volna, a sarkon véletlenül összefutottak Mátrai Ágostonékkal. Mátraiék ide, a parkba beszéltek meg randevút Ágoston régi kollégájával, aki szintén megjött, és Pispeknek hívták.
Ugyanakkor érkezett egy szépasszony meg egy tizenkét éves süldőlány is, Labanczék kisebbik lánya, Bianka. „Íme, Győző és az ő gyönyörű lányai!” Nyomukban az anyukájuk, Mariann billegett a havon opart mintás gumicsizmában. „Mátrai Ágoston. Sokat jártam magukhoz a White Boxba.” „Én meg Mariann vagyok, a Labancz Mariann, a Győző elvált felesége, megismer? Megtartottam a volt férjem vezetéknevét, igen.” Fruzsina hatalmas hasa föltűnt mindenkinek. „Mi az, amit most már nem csinálhatsz, drágaságom?”, faggatta Fruzsinát Mariann. „Ó, hát egyre többet. Jókat enni, nagyokat aludni, pálinkát inni tilos.” „Kibírod, húgom. Hiszen ezek a hiányok csak jókedvünk apró szeplői.” „Mi az, ami nem tilos?”, kérdezte Pispek. „Például akárhol szabadon... eldőlhetek.” Győző hasogató fájdalmat érzett a koponyájában, de nem adta át magát a kezdődő rohamnak, fesztelenül társalgott tovább, sőt a látszat kedvéért rágyújtott egy szivarra is.
„Nézzétek csak, itt jön ez az orosz katona – mutatott a semmire –, úgy hívják, Vologya. Zdrasztvujtye, Vologya! A háború bugyrából, keresztülszivárogva az ostromgyűrűn, mivel még lazaság van, géppisztollyal a nyakadban, kisfiam, egyenesen idetévedtél, pont ebbe a parkba... Hóköpenyben jársz ugyan, de árulkodó katonasapkában... Mi van, emberek, nem is tűnt föl senkinek? Nézzétek, a nálunk látott idilltől valósággal sokkot kapott.”
„Az én időmben nem viselkedett így”, súgta oda Mariann mentegetőzve Fruzsinának, Győzőre mutatva. „Begolyózott, hm? Vagy biztos rajta van valamilyen szeren. Heroin? Kokain?”, tudálékoskodott Pispek, aki hallgatózott. „A valóságot mondja, ez így történt – figyelt föl Mátrai. – Hölgyeim, egy budapesti látnok!”
„Olyan ez a katona, mint aki sivatagi körülmények közül hirtelen egy távol-keleti bazár forgatagába csöppen – folytatta a remegő kezű Győző, aki hol a semmibe, hol a társaságához beszélt. – Mint egy ikonhoz, úgy térdel a gőzölgő üst elé, pedig ma jóllakott már párszor az ellátmányból.” „Szegény kicsikém, rendkívül nyomasztó, hogy velünk vagy, és mégse ránk figyelsz”, mondta epésen Mariann. De Győzőt nem lehetett eltántorítani. „Szerbusz, Vologya! Bár csak a szemed kívánja, egyél. Pedig te már egy elsötétített, szomorú, majdnem térdre kényszerített városba érkeztél, ugye? A mi drága Budánkra. Néptelenek, kivilágítatlanok az utcák. Mi már sötét függönyök, fekete papírral leragasztott ablakok mögött gubbasztunk. Számunkra pár szál csillagszóró és aranyfestékkel bemázolt dió az elérhető luxus, igaz? Hát legyetek velünk irgalmasak. És nagyon ajánlom, hogy tartsátok távol magatokat az asszonyainktól! Legalább még léteznek karácsonyfák, mert jövőre már azok sem lesznek, mi már tudjuk, barátaim... De Vologya nem szólal meg, ő csak kussol térden állva.”
Éjjel azután befutott a menetrendszerű SMS Patrícia telefonjára: All I want for Christmas is you. Bianka mobiljára is megjött ugyanez.
Győző estére kitisztult. Ezúttal nem dühöngött, lakonikusan vette tudomásul a helyzetet, átlátva, hogyan állnak össze a cserepek, hogyan futnak össze a szálak. A megoldás még kérdés. Csörgött a telefonja, azonnal fölvette. „Szép estét, Joó Bori vagyok az Esti Kurírtól. Találkoztunk már párszor az éjszakában.” „Az lehet, és mit akar tőlem?” „Az a helyzet, hogy forró nyomon vagyok. A nagyobbik lánya ügyében...” „Nem tudok róla, hogy a lányomnak ügye lenne.” „Azért mi csak találkozzunk négy órakor a szobornál.”
Amikor Győző megérkezett a parkba, Bori finoman a férfi vállára helyezte a kezét. „Nem tudta? Ez a Franci néven bemutatkozó fickó, aki valójában Kiss Lajos Tibor, SMS-ben zaklat bizonyos közismert nőket, például Szemerédy Alma barátnőmet...” „Szemerédy Alma? Ismerem.” „Tudom, uram. Szóval híres embereket zaklat vagy a gyermekeiket, mint a maga gimnazista lányát, Patríciát.” „Szóval ő szórakozott ma a lányommal? Ugyanaz az fickó, akit telefonon zaklatta régen ugyanőt? És ő ugratja ezeket a közismert és nagyszerű nőket egytől egyig?” „Minden jel szerint ő. Éspedig rendszeresen. Zsarol, fenyeget...” „Leszedi a címüket a netről? Kinyomozza?” „Aha, kinyomozza.” „Listákat böngészik?” „Gondolom, böngészget. Eddig úgyszólván ártatlanul. De most azt kell mondanom, hogy ezzel a csábítási kísérlettel eléggé beszigorított.” „Mit akar tőlünk?” „Magától? Semmit.” „És a lányaimtól?” „Na vajon mit. Találgasson kettőt.”
Győző minden ízében remegett, mint egy angolna. Patríciát nem hagyhatja többé egyedül. De Biankát sem. A jövőben mindig és mindenütt őrizni fogja őket. Elképzeli, hogy... „Ki tudnám tekerni a nyakát”, mondta ki hangosan. „Á, ez amatőr. Megértem az érzéseit, Labancz úr, de ami történt, szimpla zaklatás, hétköznapi ügy.” „Magának szimpla?” „Nem ér annyit, hogy így fölidegesítse magát”, vélte Bori.
