galéria megtekintése

Budapest Megapolisz

1 komment

Rakusz Lajos

Nemrég érdekes vita alakult ki a lap hasábjain arról, hogy Budapest és Pest megye maradjon-e együtt, vagy váljon szét. Pró és kontra vélemények jelentek meg, kulturált formában. Állásfoglalás helyett – vagy éppen a dialógus kiterjesztése végett – az alábbiakban egy másfajta megközelítést szeretnék felvázolni. Egy harmadik típusú lehetőséget.
Egy kicsit távolról indítok:

Az utóbbi évtizedekben az euró­pai térség átalakult. A lakosság több mint 80 százaléka ma már városi településeken él. A globalizáció ezt a folyamatot gyorsítja. Az Európai Tanács, az Európai Bizottság az elmúlt évtizedben több alkalommal foglalkozott a nagyvárosok helyzetével, tekintettel arra, hogy ezeknek kitüntetett szerepük van a tudásalapú társadalom és gazdaság létrehozásában. 2007-ben készült el az európai nagyvárosokról szóló lipcsei charta. A charta lényege: a nagyvárosi régiók önkormányzatai tudják a legjobban kiaknázni a gyors változásokból fakadó előnyöket, és kivédeni a fejlődés hátrányos anomáliáit, mint például a migráció következményeit, a szociális problémákat, az oktatás és a képzés fogyatékosságait, miközben előmozdítják a növekedést, a hatékony foglalkoztatást és ellátják – számos helyen – az innovációpolitika stratégiai funkcióit is.

A „nagyvárosi régió” tehát nem új gondolat. Olaszországban egy 1990-ben alkotott törvény 14 nagyvárosi térséget azonosított (Róma, Nápoly, Milánó stb.). Franciaországban 2004-ben jelent meg egy pályázati kiírás nagyvárosi projektek benyújtására. Németországban – hosszú vita után – 2006-ban született döntés tizenegy nagyvárosi régióról (Nürnberg, Frankfurt-am-Main, Hamburg, Stuttgart stb.). Az eddig létrejött nagyvárosi régiók döntően az infrastruktúra összehangolt, ezért költségkímélő megvalósítására koncentráltak. Jellemzőjük a rugalmasság, valamint a kihívásokkal való szembenézés az önkormányzatok közötti szövetségek létrehozásával. Ennek jellemző példája a településközi egyezmények Glasgow körül kifejlődő, Northern Way elnevezésű, alulról építkező hálózata. Az ilyen szövetségek szerepe egyre inkább stratégiai jellegűvé válik, a fejlődés, a tudásalapú növekedés pilléreiként funkcionálnak. Felmerült már az is, hogy ezeknek a lisszaboni stratégia megvalósítását szolgáló struktúráknak a fejlesztését az EU-ban anyagilag is ösztönözni kellene. Becslések szerint az Európai Unió körülbelül ötven, egymilliónál nagyobb lélekszámú nagyvárosi területtel fog a program eredményeként rendelkezni. Nem kellene ebből kimaradnunk!

 

Magyarországon 2008-ban fogalmazódott meg a Budapest Régió (Budapest Megapolisz) létrehozásának gondolata. Ez felölelte volna a főváros körül a Hatvan, Kecskemét, Székesfehérvár, Tatabánya, Esztergom és körzeteik határolta térséget. Az e körön belüli önkormányzatok nemcsak megőrizték volna az önállóságukat, de az infrastruktúra koor­dinált fejlesztése, az erőforrások összehangolt felhasználása révén szerepük jelentősen meg is növekedett volna. Budapest szellemi kapacitásának kitüntetett szerepet szántak a tervezők a térség tőkevonzó képességének növelésében és ezzel a munkahelyteremtésben, a fenntartható fejlődés előmozdításában. Az sem lényegtelen, hogy egy ilyen méretű régió egy főre jutó termelési értéke az EU fajlagos GDP-jének 90 százaléka alá kerülne, s ily módon részesülhetne a Kohéziós Alapból.

Felmerült az a kérdés, hogy ez a régió nem túlságosan nagy-e? Nos, például a Randstad-régió hétmillió lakossal működik. Nem lenne ez a Budapest Megapolisz a legkisebb régió, de a kicsik közé tartozna, ahogyan országunk maga is a kisebbek közé tartozik az EU-n belül. A hazai régióbeosztás átalakításának a kérdése azonban nyilván felvetődne, hiszen túlhaladta az élet azt az EU-csatlakozásunk idején szem előtt tartott elvet, hogy minél kevésbé bolygassuk meg a megyerendszert. A hatékonysági szempontok alapján valóban felül kell vizsgálni az egész rendszert.

Marabu rajza

A Budapest Megapolisz gondolatát a 2008-as válság, majd a kormányváltás maga alá temette.

Mi a helyzet napjainkban?

Az intézmények, vállalkozások, önkormányzatok mozgásterének bővítése, a helyi pozíciók erősítése, a döntések alsóbb szintre delegálása – mindez szöges ellentétben áll az autokratikus kormányzás céljaival és módszereivel, a centrális erőtér filozófiájával. A magyar szellemi kapacitás kétharmadának közvetlenebb bekapcsolása a Budapest Régió tudásalapú gazdaságának létrehozásába és dinamikus növekedésének előmozdításába – ez ellentétes a „munkaalapú társadalom” koncepciójával, amely a kétkezi munkát preferálja. A lényeg: hatalom és pénz (copyright: Bill Clinton).

Tudomásul kell vennünk: az Orbán-kormány célja nem az itt élő emberek boldogulásának, sikerességének előmozdítása, hanem döntően az, hogy közvetlenül a hatalmába vonjon minden egyes önkormányzatot, intézményt (iskola, kórház), szolgáltató szervezetet (közlekedés, áram- és gázszolgáltatás). Áttételesen: minden polgárt. Vidéken ezek a törekvések – ez ideig – összességében sikeresek voltak. Orbánnak ez nem elég. Teljesen uralni akarja  Budapestet is. És ezen törekvése eddig nem kevés eredményt hozott. A választási rendszer módosításával elérte,  hogy a várost irányító közgyűlésnek csak kis részét válasszák közvetlenül az itt élő polgárok, többségük pedig kerületi (momentán fideszes) polgármester legyen. A közgyűlés valóságos ura 2014 óta nem az itt élő polgár, nem is a főpolgármester, hanem a miniszterelnök. A város működtetéséhez szükséges források nagy része már nem tartozik a főváros kompetenciájába, a kormány dönt azok felhasználásáról és a város alapvető funkcióinak működtetéséről. A módszer ugyanaz, mint a rezsicsökkentésnél. A vállalkozásokat, cégeket, intézményeket anyagilag el kell lehetetleníteni, hogy azok aztán a „mindentudó állam” ölébe hulljanak, s az állam döntsön működtetőik személyéről, majd tulajdonosaikról.

Csakhogy az agglomeráció eseté­ben nem egy intézmény tevékenységéről (az iskolák, kórházak, tudományos műhelyek esetében: vergődéséről) van szó. A főváros működtetésének különböző elemeit egy többfelvonásos látszatküzdelem során az általunk megválasztott Tarlós István főpolgármester átjátszotta a Fidesznek. A főpolgármester túladott a kórházakon, az iskolákon, a szolgáltató cégek nagy részén. Most az agglomerációs közlekedés került terítékre. Elkezdődött az agglomeráció leszakítása Budapestről. Decemberben a közép-magyarországi régió kettéválasztása ezt a lépést előkészítette, s várható, hogy lesznek további lépések is a főváros rovására. Ezzel a fejlesztőknek számolniuk kell. De ennek alapja nem lehet Budapest és agglomerációjának szembenállása! Az együttműködésre nagyobb szükség lesz, mint valaha! A magam részéről a főváros határában „gomba módra” kinövő zöldmezős beruházásokat semmiképpen nem nevezném „fejlesztési falaknak”. A Bostont elkerülő 128-as út példáját hozom fel: „Az egyik legfontosabb erőforrás, amiből az ipari vállalkozások táplálkoztak Boston agglomerációjában az egyetemek és a laboratóriumok jelenléte volt. Hozzávetőlegesen 40 felsőfokú oktatási intézmény található Boston nagyvárosi zónájában, és némelyik a világ legjobbjai közül való. A Harvard, az MIT, a Boston University... világszerte ismert.” „A laboratóriumok közül megemlítem az Air Force Cambridge Research Laboratory, a Lincoln Laboratory nevét.” (Georges Benko: Technológiai parkok és technopoliszok földrajza). A szellemi bázis vonzására jött létre több mint harminc ipari park a 128-as út mentén, melyekbe a legkorszerűbb csúcstechnológiát képviselő cégek települtek. A szellemi bázis és a kutatási eredményeik alkalmazására éhes vállalkozások együttélése Bostonnak és agglomerációjának a felvirágzásához vezetett az elmúlt hatvan évben. Ez a modell itt is megvalósítható és működtethető lehet. Budapest egyetemei és kutatóintézetei (ELTE, BMGE, SOTE, KFKI-Wigner, SZTAKI), illetve az M0-s autó­pálya gyűrűje kínálja a lehetőséget egy ilyen projekt kidolgozására. (Jelzem, az Ipari Parkok Egyesület és néhány vállalkozás a kezdeti lépéseket 1998-ban megtette, de nem lett belőle kormányprogram.)

Az itt bemutatott példa feltételezi a kormány támogatását. Ez az USA-ban, Boston esetében nagymértékben megvolt. Magyarországon ez Budaörsön megvalósult, de széles körben a kormány progresszív szerepével egy ideig nem számolhatunk. AZ M0-s körgyűrű nem fogja a 128-as út példáját követni. De ez nem jelentheti azt, hogy nem lehet tenni semmit. Mindent meg kell tenni azért, hogy legyenek alternatív tervek a jövőre nézve. Hogy tudja minél több ember: többre vagyunk képesek! Hogy érdemes küzdeni, ha kell, tüntetni, ha kell, és nemzeti összefogást létrehozni. Az ország növekedésének, teljesítményének alakulása a tét. A felzárkózásunk. Az, hogy esélyünk lesz-e valaha úgy élni, mint egy osztrák, vagy néhány év múltán (ha így megy tovább), mint egy román állampolgár?!

Budapest azonban nem Felcsút. Budapest európai város akar lenni. Világváros. És ehhez az agglomeráció nélkülözhetetlen. És az agglomerációnak is a főváros jelenti a jövőt, a lehetőséget, a nyitottságot, az európai értékeket. Budapestnek meg kell őriznie világvárosi státuszát. Azt a kitüntetett szerepet, amit a magyar szellemi elit hitelesít. Előre kell tekintenie, mint ahogyan tette az 1867-es kiegyezést követően. A Nyugathoz való felzárkózás ma is óriási feladat, mert az eltelt negyedszázadban nem jól éltünk az ölünkbe hullott lehetőséggel, és öt éve még szembe is megyünk azzal, amit a modern világ elvár – és kínál.

Az agglomeráció, Budapest és Pest megye viszonya többek számára nem jelent sokat. A fentiekben azt szerettem volna felvillantani, hogy ebben az ügyben is kimutatható a mai magyar valóság és az ­európai, nemzetközi lehetőségek közötti szakadék. És ezt a szakadékot mi magunk szélesítjük.

A szerző a Kutatási és Technológiai Innovációs Tanács egykori elnöke

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető